Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Útjelző

A Biblia leírja, hogy amíg Mózes fent volt a Sínai-hegyen, a nép összeadta arany ékszereit, belőle aranyborjút öntött. Felállították a tábor kellős közepén és istenként imádták. „Ez a te istened, Izrael, ez hozott ki téged a szolgaság földjéről!” – kiáltották. Aztán bálványuk megölte őket, amikor az aranyporos vízből ittak (Kiv 32,1–24). Bálványimádás ma is létezik. Ma ritka az olyan bálvány, mint amilyen számtalan volt a pogány vallásokban. De vannak új bálványaink: a tudomány, a kultúra, a szórakozás, a szesz, a szex, a divat, a sport, a pénz, a hatalom, a kényelemszeretet, a világi és egyházi karrierizmus, a személyi kultusz, és ma sem hiányoznak azok, akiknek istenük a hasuk, amint Szent Pál írja…

Mi a bálványimádás? Amikor valaki az egy, igaz Istennek kijáró tiszteletet másnak vagy önmagának adja. Bálvány az, amit az ember életében Isten helyett első helyre tesz. Indiában ma is a szent tehén. Régen Egyiptomban a nap, macska, kígyó stb. Aquinói Szent Tamás, a nagy hittudós azt írja, hogy a bálványimádás valamennyi bűn között a legsúlyosabb. Az Ószövetségben halálbüntetéssel járt (Kiv 22,20). Egyik alkalommal 23. ezer zsidót végeztek ki ezért (Kiv 32,28). Szent Pál a római levélben félelmetes vádbeszédet mond a bálványimádás ellen: „Isten haragja eléri az égből az embereknek minden istentelenségét és gonoszságát, akik az igazságot elnyomják igazságtalansággal, mert felismerték az Istent, de mégsem dicsőítették Istenként. A hallhatatlan Istent felcserélték a halandó ember, a madarak, csúszómászók képmásával. Inkább a teremtmények előtt hódoltak, mint a Teremtő előtt, aki mindörökké áldott!” (Róm 1,18–25) Ugyancsak ő az, aki oktalanságnak nevezi a bálványimádást, mert a bálványok csúnyák. A bálványképek sohasem állíthatók oda az egy, igaz Isten gyönyörű, vonzó, imádásra méltó képe elé. Voltak idők, amikor szépnek ábrázolták őket. Például Thaiföldön magam is láttam ilyeneket, Kínában, a Vatikáni múzeumban pedig remek márványszobraikat. Követőiktől nyilvános erkölcstelenséget, emberáldozatot és egyéb hitványságokat kértek.

A bálványimádás ma is kísért. Különféle formákban mindig köztünk van. Pedig Jézus szerint nem lehet egyszerre Istennek és a mammonnak (pénz) szolgálni (Mt 6,22). Szent Pál sírva mondja el: „Vannak olyanok köztetek, akiknek istenük a has, dicsekvésük az ami a szégyenük” (Fil 3,19). Ilyen isten lehet a „sok bor” is (Tit 2,3). „Semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában” (Ef 5, 5). A „kapzsiság” ilyen bálványimádás: manapság sokszor a felebarát fölötti uralkodás vágya (Kol 3,5). A politikai hatalom szertelen keresése is bálványimádássá fajulhat (Jel 13,8). Ha a Szentírást a 20. században írták volna, akkor a haladást, a szabadságot, a vért, a fajt is ezek közé a bálványok közé sorolták volna be.

A bálványimádás egyik legveszedelmesebb formája minden időkben az ember istenítése (személyi kultusz). Ilyen volt a római császárok imádása. Heródesé is. A Szentírásban olvassuk, hogy a nép isteníti: „Ez már az Isten szava, nem emberé!” Az Úr angyala lesújtott rá nyomban, mert nem adta meg az Istennek a dicsőséget. Férgek emésztették meg, úgy halt meg (ApCsel 12,22-től). Ehhez hasonlóan járt Bábel kéjura, Nabukodonozor is (Dán 4,29-től). Mielőtt a mai világ „nagyjai” elfogadnák istenítésüket bérenceiktől és talpnyalóiktól, hasznos volna, ha elolvasnák ezeket a történeteket. A közelmúlt diktátorai mind ilyenek voltak: Lenin, Sztálin, Mao Ce-tung, Kim Ir Szen, Pol Pot, Hitler, Mussolini, Tito, Rákosi, Ceauşescu, Enver Hodzsa stb.

A hatalomra kerültek mellett azonban senki sem feledkezhet meg az ÉN bálványáról! Mert hányszor látjuk, hogy nemcsak a vezetők istenítik magukat, hanem nagyon kicsi „mit ugrálszkák” sem ismernek el maguk felett senkit. Magukat istenítik rokonságostól. Sajnos ezek nem engedik meg, hogy Isten beleszóljon életükbe. Saját maguknak a törvényhozói. Lopnak, sikkasztanak, vádolnak, rágalmaznak, gyilkolnak, erkölcstelenkednek, korruptak. Szinte minden nagyobb közösségben találunk példákat.

A bálványimádás nem úgy kezdődik, hogy az emberek térdre borulnak valamelyik bálvány előtt. Először csak kacsingatnak rájuk: szépnek, kedvesnek, okosnak stb. találják. Később „okosságból” vagy haszonból: jó állásért, előléptetésért vagy a napi kenyérért csatlakozik a bálványimádás valamelyik divatos formájához. Népiesen szólva: Istennek is adok valamicskét, de azért az ördög oltárára is dobok néhány tömjénszemet! Legyen ott a négylevelű lóhere, a fordított patkó is életemben, mert az is szerencsét hoz…

Az Ószövetség nagy prófétája, Illés sok megdöbbentő tettével, prédikációjával ostorozta keményen a zsidó népet, amely Baál pogány isten karjaiba vetette magát. Korunkban is úgy áll az egyén és az emberiség Isten és a bálványok között, mint Illés állította a népét az Igaz Isten és Baál oltára közé (1Kir 18,16–40). Illés ma nekünk is kiáltja: „Meddig akartok még kétfelé sántikálni? Ha az Úr, az Isten, akkor kövessétek; ha meg Baál, akkor azt kövessétek!” Sok ezer évvel ezelőtt Illést Isten azzal igazolta, hogy az égből villám csapott le, s a hároméves szárazság végével eleredt az eső, oltárán pedig porig égett az áldozati állat. A nép visszatért az igaz Istenhez, s felkoncolta a pogány papokat. Isten nekünk ma nem tesz ilyen csodát. De megérezteti nagyságát, szentségét, fölségét a természeti csapásokban, árvizek, földrengések, járványok formájában s minden mai nyomorúságban.
A tőle elfordult, bálványimádó emberiséget így próbálja ébresztgetni. Önmagába gabalyodott világunk félelmeiben, aggódásaiban mi két szemünkkel láthatjuk, hogy mellette a mai bálványok buták, gonoszak, rosszak, csúnyák, erőtlenek, tehetetlenek. Olyanok, mint a hazug politikusok: hogy hatalomra, polcra kerüljenek, fűt-fát ígérnek, ám ha céljukat elérik, keveset adnak az embereknek.

A bálványok előbb vagy utóbb mindig felfalják imádóikat és megsemmisítik őket! Hány szerencsétlen volt nagy és kis kommunista, párttitkár, ideológus, aktivista stb. kuporog ma elhibázott élete gyászos romjai fölött. Pár évtizeddel ezelőtt megtagadta hitét, üldözte a vallást, a hitoktatást, besúgta a csíksomlyói búcsúsokat, a templomba járókat, Márton Áron szentbeszédeit, és a bőrét el nem adó, börtönt is vállaló katolikus papságot. Miért? Mert az akkori kommunista hatalom és személyi kultuszba fulladt vezetők földi boldogsággal, előléptetéssel, pénzzel mivel fizettek a hittagadásért, az Istentől való elfordulásért és bálványimádásért…

A jó Istent sem becsapni, sem kijátszani nem lehet. A kortársakat sajnos igen. Isten az ő bölcs parancsaival rendezi életünket. Összehasonlíthatatlanul jobban, mint a mai bálványok!