Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Panoráma

Fotók: Thomas HacklGyakorta tájainkon is tapasztaljuk a víz nemcsak áldást adó, hanem pusztító, romboló erejét is. Május végén a különböző hírcsatornákon keresztül juthatott sokunk tudomására, hogy a balkáni országokban (Bosznia-Hercegovinában, Szerbiában, Horvátországban) milyen erővel pusztít, tombol az árvíz. Képernyőn szemlélni a történteket bizonyára együttérzést váltott ki bennünk, de a víz visszahúzódása után maradt állapotok is szörnyű képet festenek. Mennyivel nehezebb ezeket „élőben” látni. Június első hetében Thomas Hackl, a romániai Caritas munkatársa látogatott el pár napra Boszniába. 

A látottakról, tapasztaltakról, a Caritas segélynyújtási terveiről kérdeztük.

Az egyik híradóban egy kétségbeesett ember a május végén történt áradásokkal kapcsolatosan így fogalmazott: „Ami most itt történt, olyan nem száz évben egyszer, hanem ezer év alatt egyszer ha megtörténik”. A médiában sugárzott képek kétségbeesett embereket, tönkrement házakat, segélykiáltást közvetítettek. Ön, aki ott volt helyszínen, Boszniában pár napig, mit látott, mit tapasztalt?

Olyan helyekre látogattam el, ahonnan a víz már visszahúzódott. Az első dolog, amin megakad az ember szeme, az a hátramaradt szemét, nagyon sok szemét. A víz sok helyen egy méternél magasabban állott, sőt helyenként, egyes házaknál felért az első emeletig. Az emberek elkezdtek takarítani: most amit lát az ember, sok kihordott szemét, tönkrement bútorzat, ruhák s persze iszap. Emiatt s az állattetemek miatt szinte elviselhetetlen bűz terjeng helyenként. Ami különösen megérintett: az árvíz áldozatául esett helységek között sok olyan van, melyeket a nemrég lezajlott háború pusztításai is érintettek. Sok olyan házat láttam, ahol a falban még látszanak a golyók által okozott bemélyedések, s most ott van egy vonal is, mely jelzi, hogy addig ért a víz. Egy visszatérő katasztrófa ez az ott lakó embereknek. Doboj városát is elöntötte a víz, itt is mindazt, ami a földszinten volt, mind elárasztotta a víz: tönkrement üzletek, bankautomaták sora látható.

A romániai Caritas részéről csupán ön volt ott eddig?

Igen, de a napokban egy jászvásári kolléganőm Szerbiába látogat, ahol hasonló a helyzet. Most első fázisban az ezekben az országokban dolgozó Caritas-munkatársaknak törekszünk segítségére lenni főleg abban, ami a segítségnyújtás összehangolását, megszervezését illeti.

A munka azután kezdődik, miután visszahúzódnak a vizek. Mire van most különösen szükségük az embereknek?

Az ottani szakemberekkel együtt végzett elsődleges felmérés eredményeként elmondhatom, hogy az első teendők közé tartozik a lakóházak, tömbházak rendbehozatala. Az ottaniak szerencséje – ha fogalmazhatok így –, hogy nem építkeztek vályogtéglából, így a rendbehozatal könnyebben megy majd. Az a kb. 1500 ház, ahol földcsuszamlások voltak, az viszont menthetetlen.De ott van a következő probléma: tönkrement a vakolat, a házakban minden nyirkos, s a bútorzat legtöbb helyen mind tönkrement. Ami még komoly gondot jelent, de ezen nagyon sokat sajnos még nem segíthetünk, az, hogy a városokban tönkrementek boltok, üzemek, így sokan munkahely nélkül maradtak, s nem lehet tudni, hogy mikor sikerül ezeket lábra állítani. A harmadik nagy gond a falukat illeti. Pont akkor jött a víz, amikor a mezőgazdaságban még zsengék a növények, így nem lesz termés. Sok állatot veszítettek az emberek, a megmaradt állatok számára pedig nincs takarmány. Amiről pedig egyre többet beszélnek az utóbbi időben, az, hogy a Bosna folyó pár üzemet is elöntött, ahonnan szennyezőanyagokat szállított magával, s így a termőföld is helyenként szennyezetté vált. Ezeken a helyeken még semmit nem lehet ültetni.

Egyre nyilvánvalóbb akkor tehát, hogy az itteni embereknek hosszú távú segítségre lesz szükségük.

Így van. S ami fontos lenne, hogy ezek az emberek ne csak egy kis élelmiszercsomagot kapjanak, hanem segítségre lesz szükségük ahhoz, hogy életük újból visszakerüljön a normális mederbe. Így tudnak csak önállókká válni, olyanokká, akik aztán nem szorulnak segítségre.

A romániai Caritas miként tervezi a segítségnyújtást?

Elsősorban is hadd jegyezzem meg, hogy az ottani Caritas-munkatársakkal akarunk együtt dolgozni. Egy jól kiépült Caritas-hálózat működik ott, elsősorban ők tevékenykednek majd, mi őket akarjuk segíteni. Sok plébánián is működik Caritas, ezek a szervezetek eddig is nagy összhangról és szolidaritásról tanúskodtak. Segítséget elsősorban a lakóházak rendbetételéhez és a mezőgazdaság beindítására remélünk. Ez a segítség nem azt jelenti, hogy mi építünk házakat, hanem hogy szaktanácsadást és bizonyos mértékű építőanyagot biztosítunk a felújításokhoz. Ami a mezőgazdaságot illeti, szükség van: állatokra, vetőmagokra, s természetesen takarmányra.

Nem csak egy társadalmi réteget céloz meg a segítség.

Nem, de természetesen fel kell mérni, kiknek van a legnagyobb szükségük a segítségre. Sokat szeretnénk együtt dolgozni majd a plébániákkal. De nem szabad elfeledni azt sem, hogy ezen térségben húsz éve az emberek még öldösték egymást a másik nemzeti, vallási hovatartozása miatt. Ezért annak jegyében kell cselekednünk, hogy a Caritas nem egy felekezetért, hanem a szükséget szenvedőért van, s ez az, ami számít! 

A Caritas, most is, mint ezt máskor is tette, azok felé fordul, akik segíteni szeretnének adományaikkal, hogy így ő is segíthessen. Ezt szolgálja majd a templomi gyűjtés is.

Ha egy jobb világban akarunk élni, akkor ennek fontos alkotóeleme kell legyen a szolidaritás, a másikkal való együttérzés. Mi is itt, Romániában részesültünk nem egyszer a rendszerváltás után a nyugatiak segítségéből. Ilyen segítségből épült több szociális létesítmény, sőt ma is nem csak a Caritas mondhatja el, hogy különböző intézményei támogatásban részesülnek. S talán ilyenkor elérkezik az az idő is, amikor nekünk kell észrevennünk a szükséget szenvedőt, azokat, akiknek létszükségleti cikkekre van szükségük. Ezt pedig nem első alkalommal tesszük. Segítettünk a szökőár áldozatain, a haiti pusztító földrengés alkalmával, vagy a Fülöp-szigetek lakóin. Ezeken az alkalmakon az összegyűlt összeg a romániai katolikusok számához viszonyítva gyakorta meghaladta az elgondolásokat. Ezek olyan alkalmak, amikor feleszmélhetünk, hogy vannak olyanok, akik nagyobb szükséget szenvednek, mint mi, s jó alkalom ez arra is, hogy kissé felülvizsgáljuk attitűdünket. Egy olyan alkalom ez, amikor láthatjuk, hogy mi is az európaiak nagy családjába tartozunk.

Annyira talán valamiért a mostani balkáni történések nem kerültek nálunk a „címlapokra”…

Ami kissé meglepett, az ennek az árvíznek a mediatizálása volt nálunk. Azt mondták, hogy az utóbbi 120 évben ilyen árvizek nem voltak. Azért beszélnek ennyiről, mert 120 éve vannak erre vonatkozólag írásos dokumentumaink. Valójában senki sem tudja, mikor voltak utoljára ekkora áradások a térségben. Külföldön az árvíz híre mindenhol szinte kivétel nélkül az első oldalakra került, nálunk viszont valami miatt nem kapott akkora mediatizálást. Így sokan vannak olyanok is, akik nem is igazán tudják, mi is történt a szomszéd országokban.

Ilyenkor az ember mindig találkozik egy vagy több olyan esettel is, mely különösen megmarad emlékezetében. Ön találkozott ilyennel? Megosztaná?

Egy kisebb városban is megfordultam, Mag­lajban. Itt a helyi plébános és egy Cari­tas-munkatárs elvezetett egy kb. 60 éves férfihoz, akinek története különösképpen megmaradt bennem. Ez a férfi életében nagyon sokat szenvedett: lebénult, a háború idején el kellett hagyja otthonát, hét évig menekültként élt több helyen, aztán egy kis területen sikerült – segítséggel – egy egyszobás-konyhás kis házat építenie, melyet a víz most lakhatatlanná tett, hisz több mint egy és fél méteres volt a házban a víz. Elmondta, hogy azon az éjjelen nem sikerült elmenekülnie, egy egész éjszakát az ágyon töltött, s remélte, hogy nem nő tovább a vízszint, mert félt, hogy megfullad. Kis nyugdíja mellett 65 baromfit nevelt, ebből egy sem maradt. Találkozásunkkor ez az ember, Ivica Pavlović azt sugallta, hogy ha most nem fog segítséget kapni, akkor talán az életben többször soha nem sikerül lábra állnia, helyrehoznia anyagi helyzetét.

 

Lejegyezte, fordította
Fábián Róbert