Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Panoráma

Ballagás a kolozsvári Báthoryban 

Tizenkét évvel ezelőtt izgalomtól rózsás arccal léptek be az iskola kapuján, most mint felnőtt, képzett emberek, pillanatokon belül az életbe lépnek ki. A kérdések ugyanazok: miért, hogyan, mi lesz ezután, mi vár ránk, mit hoz a jövő, mit hoz az élet – most valahogy nagyobb a bizonytalanság, mint akkor, mert közben a tudás kapuja ki-kinyitogatta a szemeket, befogadták, megszerezték a tudást, amit az iskola adhat.

A kolozsvári Szent Mihály-templom ajtaja nyitva, fogadta és feltarisznyázta a Báthory István Elméleti Líceum végzőseit, maradandót és biztosat adva mindenik lelkesedéssel teli fiatalnak. A ballagókért felajánlott szentmisében Kiss Endre iskolalelkész Isten teremtő szaváról beszélt, mely az egyetlen, amely „jó irányt ad életünknek”: ezért Istennel kell párbeszédet folytatni, őt kell beengedni életünkbe, mert az atyai szeretet, amellyel Isten elhalmoz, bizonyosságot, értelmet ad életünknek. Próbáljuk meg cselekedeteinket „örökkévalósítani” azzal, hogy megpróbálunk Isten szemével tekinteni azokra, mert „szép és jó élet csak Isten társaságában lehetséges”.

Miután a legszentebb áldozat útravalóját összegyűjtötték, a templomból a piarista szellemiségű iskola zászlaját követve átsétáltak eddigi második otthonukba. Itt az utolsó osztályfőnöki óra után elindult ballagva, a nagy útra készülődve a három végzős osztály. Utolsó állomáshelyként az udvaron időztek el egy kicsit. A zuhogó eső és a hideg ellenére bátran, életük első próbatételével hősiesen szembenézve álltak utoljára így együtt az iskola, egyház és tanfelügyelőség képviselői előtt. Kovács Sándor főesperes-plébános Tolsztoj szavait idézve vallotta, hogy „csak akkor kezdődik el az élet, amikor az ember tudja, mi lesz”. A tudásról, szeretetről, hivatásról, emberségről számot kell adni, mondta. A fiatalok számára elérkezett az idő, hogy kitörjenek, kinyíljanak az iskola egyhangú, biztonságot nyújtó falai közül az életbe. Hangsúlyozta az igaz, tiszta élet értékét: ne hazudjunk senkinek, még önmagunknak sem, mert csalódásokat szerzünk magunknak boldogság helyett. Az életet színpadhoz hasonlította, ahol meg kell felelni a közönségnek még áldozatok árán is. Mécs László szavait idézve levonta a következtetést: tanuljuk meg a pisztrángoktól az élet árját is a magunk javára használni. Az eszményekről, lelkesedésről nem szabad lemondani. A csodákról álmodni kell ahhoz, hogy valami hasonlót megvalósítsunk. A kockázattól ne féljünk. Mindenki, akinek megmarad a reménye, önbizalma és hite, fiatal marad.

Timár Ágnes, az iskola igazgatója, az ünnep fontosságára hívta fel a figyelmet. A diák búcsúzik és elválik, a tanár búcsúztat. Mindkettőhöz ünneplőbe kell öltözni. Ezt az ünnepet nemcsak a naptárba, hanem a szívünkbe is be kell írni, hogy bensőségesebben fejezze ki a közösséghez való tartozást.

A szavalat és díjkiosztás után útra készen álltak a végzősök. Magukkal vihették a jó tanácsokat, szép és kevésbé kellemes iskolai élményeiket, az átélt örömöket és nehézségeket. Tarisznyájukban ott lapulhatott az elrejtett, de mégis felfedett útbaigazítás. Elindulhattak a nagybetűs életbe. Ki-ki elfogadhatta, befogadhatta a mellette ballagó Isten segítő szavát, beszédbe elegyedhetett vele lelke mélyén, meghallva az ő közvetítőinek szaván keresztül a tőle származó szót.

Tovatűnnek az osztálytársak, a tizenkét év, a tanárok, a nevelők, a lelki vezetők, elballagtak a véndiákok, de velük maradt a leghűségesebb barát, aki mindenkinél jobban szeret és soha el nem hagy: Isten. Ő az, aki nem változik sem térben, sem időben, mellette igazán önmagukká válhatnak a végzősök.