Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Panoráma

Úton a Nyereg felé. Fotó: Csúcs EndreCsíksomlyói búcsú – 2014 

Azért adtam ezt a címet helyszíni beszámolómnak, mert érzésem szerint messzemenően teljesült Orbán Szabolcsferences rend­tar­tományfőnöknek üdvözlő szavaiban elhangzott szó szerinti jókívánsága: Kívánom, hogy mindannyian úgy térhessünk haza otthonainkba, hogy az örömnek, a békességnek, az áldásnak legyünk hordozói, s ezáltal boldogság szülessen és éljen a szívünkben.

Ünnepi gondolatai után Jakubinyi Györgyérsek főpásztori köszöntőjében Isten szolgája Márton Áron püspök távlati jövőnk szempontjából egyre időszerűbb figyelmeztetését idézte fel, mondván: „Közel hetven éve egyik beszédében arról elmélkedett, hogy Erdélyben a magyar, a szász és a román nemzet között a versengést a fennmaradásért az édesanyák döntötték el: a magyar édesanyák nem szültek, míg mások szültek. Ha azt akarjuk, hogy itt a jövőben is, minden évben találkozhassunk, és legyen még az összmagyarságot összefogó csíksomlyói búcsú a boldogságos Szűzanya tiszteletére, akkor őt követően: boldogok azok az édesanyák, akik vállalják az életet, vállalják az itthonmaradást vagy az évenkénti haza­zarándokolást, mert csak annak a nemzetnek van jövője, amelynek gyermekei is vannak.

 

A búcsúról hazatérőben Oláh Dénesnek, a búcsús szónoknak tettem fel az alábbi kérdéseket:

 

Jakab Gábor: Egy nemrégi, éppen csíksomlyói baráti beszélgetésünk során mesélted, hogy meghalt édesanyád szerette volna, ha még életében felkérnek csíksomlyói búcsús szónoknak. Álma halála után bár, de valóra vált. Milyen „többletet” jelentett számodra ez a felkérés a szokásos vasár- és ünnepnapi igehirdetésekhez képest?

Oláh Dénes: Az első többlet mindenképpen az volt, hogy egy vasárnapi hallgatóságnak a többszöröséhez kellett szólnom. A készületet illetően – idő is többszörösen állt a rendelkezésemre. Egészen pontosan január 19. este óta. Akkor készültem éppen édesanyám halála második évfordulójára, és föltettem neki a szónoki kérdést: Mama, a mennyországban vagy-e, vagy nem? Adj nekem valami jelt. És pár perc múlva telefonon hívott fel Csíksomlyóról Mihály atya, s közölte a konzisztorium döntését, melynek alapján engem kérnek fel az idei búcsúra meghívott szónoknak. – Aztán az is „többlet”, hogy szélesebb szférából jöttek az igehallgatók, a zarándokok, jeles személyiségek, aztán szervezetek vezetői, anyaországi lelkipásztorok jelentek meg szép számban a búcsún, a magyar államfővel kezdve a sort. Az átlag vasárnapi szentmisére azok jönnek, akiket legalábbis látásból ismerek, akik gyakorló keresztények.

Itt meg minden bizonnyal egy olyan réteg is volt, amelyik egyfajta turisztikai látványosságnak, valamiféle majálisnak fogja fel a búcsút. Nos, ha már itt vannak, akkor őket is meg kellett valamilyen formában szólítani. Hogy ez sikerült-e vagy sem, nem tudom, de készület közben rájuk is gondoltam, próbálván e célból kibontani a mára kijelölt szentírási alapanyagot, amit a ferences atyák állítottak össze a búcsún jelenlevők számára.

J. G. Egy kortárs német költő szavait idézem: „Istenhez sok út vezet, ezek közül egy – a hegyeken át”. Az erősen tűző napsütésben fölfelé baktatva és imádkozva, két hegy is az utunkba esett: Kis- és Nagysomlyó hegye.

Tamás József püspök, Oláh Dénes, Jakab Gábor. Fotó: Csúcs MáriaO. D: Az emeritus pápának, XVI. Benedeknek szintén van egy ehhez hasonló elhíresült mondása: „az Istenhez annyi út vezet, ahány ember van”. Hát igen, minden embernek be kell járnia a maga útját a hegyre fel, illetve „a hegyen át”. Somlyó hegyét én úgy tudom elképzelni, mint az apostolok életében a Tábor nevű hegyet, ahol a Jézussal való találkozás nyomán felejthetetlen élményben volt részük. Lehet, ez egyeseknél évenként visszatérő élmény, de az is lehet, hogy egy egész életre szóló, meghatározó élményként marad meg. Hogy e tekintetben én tudtam-e valamit segíteni a hegyen átmenőknek, talán te erre gondoltál, igazából nem tudom, de ezért imádkoztam, ezért készültem, s mindenképpen arra törekedtem, hogy igehirdetésem nyomán egy kicsit talán másképpen menjenek le az emberek a hegyről, mint ahogy feljöttek oda.

J. G. Főegyházmegyénkben az idei esztendő „a plébánia éve”. Olyan igehirdetőként, mint akinek papi jelmondata egy teljes elköteleződésről szóló, Izaiástól vett biliai ige – „Itt vagyok, Uram, engem küldj!” –, mit tanácsolnál a plébánosoknak, illetve a lelkipászto­roknak: mire fektessenek nagyobb hangsúlyt prédikációikban egy olyan világban, amelyben minden társadalmi réteghez elérő alkalmat már csak egyre inkább a rendkívüli egyházi események (elsőáldozások, bérmálások, esküvők, nem utolsósorban pedig a temetések) nyújtanak? Jelentősen megcsappant ugyanis a vasár- és ünnepnapi szentmiséken résztvevők száma,
s ezzel párhuzamosan az egyháznak is a társadalomra gyakorolt hatása.

O. D.Semmiképpen sem vagyunk olyan helyzetben, hogy a társadalmat mi irányítsuk, hanem a társadalom asztaláról lehulló morzsákkal kell beérnünk. Viszont lelkipásztora válogatja, hogy ki miként reagálja le ezt a dolgot. Én még kolozsvári plébános koromban tisztáztam egyszer s mindenkorra magamnak, hogy: én nem temetésre megyek, hanem kihasználok ilyenkor egy igehirdetési alkalmat, ahol esetleg éppen a halott személye vagy hivatása jó apropó, illetve hivatkozási alap ahhoz, hogy kicsit ráirányítsam a figyelmet az élet értékére, végességére, a végnél ott álló Istenre, s nem utolsósorban az élettel szembeni felelősségre, arra, hogy milyen tartalommal töltöm meg az életemet, milyen célt szabok annak. Ugyanakkor marosvásárhelyi plébánosként egyetlenként talán az egyházmegyében, munkatársaimmal együtt „plébánia év-rendezvény sorozatot” szerveztünk, ahová a teológia tanárait hívtuk meg különféle témájú előadások megtartására, amelyek tapasztalatom szerint szélesebb érdeklődési kört vonzanak. Ezekre a rendszeres templomba járókon kívül szép számban olyanok is eljönnek, akik amúgy nem rendszeres templomba járó emberek. Hátha egy-egy ilyen rendezvény lesz számukra az az élmény, amely majd be- vagy visszavezeti őket a közösségbe. Mindenképpen azt látom fontosnak, hogy én plébánosként is próbáljak közösségi lényként élni. Erre jó lehetőségem van, hiszen 28 munkatársam van a plébánia keretében, velük minden munkanapot közös áhítattal kezdünk, szentírásolvasással, rövid elmélkedéssel, ha meg éppen egy aznap ünnepelt személy van közöttünk, őt külön is köszöntjük. Aztán megbeszéljük a napi teendőket, értékeljük az előző napnak az eseményeit. Munkatársakat, ministránsokat elviszek néha egy-egy kirándulásra. Most készülünk megszervezni egy külön plébánianapot, ahová meghívjuk a plébánia minden rendű és rangú tagját azért, hogy bizonyos időt tölthessen saját plébánosával. Közösségi fórumokat kell mindenképpen teremteni, ahol az emberek szót válthatnak egymással, és talán még a plébános felé is megfogalmaznak bizonyos elvárásokat, amilyenekben már nem egyszer volt is részem. Hogy az egyházközösség miképpen épül és halad, abban a plébánosnak mindenképpen kulcsszerepe van. Ezt éppen nálad, Kolozsvár-Kerekdombon láttam, ahol az idegenbe szakadtak évente egyszer hazajönnek, s az itthonmaradottakkal találkoznak a Jézus Szíve templombúcsú körüli napokban.
A helyi közösség is épül az ilyen találkozók nyomában. Hasonló rendezvények a civilek szervezésében nálunk is vannak, és fontosak ezek, mert ahogy te is mondtad, közösségeink nagyon nagy számbeli fogyást mutatnak. Meg lehet-e állítani ezt a fogyást, nem tudom, de mindent meg kell próbálnunk…

J. G. Karl Rahner, a világhírű teológus mondotta egyszer szellemesen: „többet ér egy embert megnyerni a jövőnek, mint kettőt megmenteni a múltnak”. Nos, a jövő – szoktuk is mondani – a fiataloké. Hogyan kellene őket valami módon hatásosabban megszólítani, akik egy drámai hangulatú slágerben ma szó szerint ezt éneklik: „Isten, hogyha létezel, a magasból nézz le ránk. Hagyd most a megváltó szent igét. Ki nehezen él és fél a holnaptól, annak a szó már nem elég. Szívében oly nagy a keserűség, kit elhagy föld és ég”. Ha jól megfontoljuk, az idézett dalszöveg tulajdonképpen egy Ég felé küldött fájdalmas fohász.

O. D. Az egyik debreceni tanár ún. „szeretet-tantárgyat” vezetett be az egyetemen. Így fogalmazott a Duna tv egyik adásában: a diszkóknak az állandó rángatózása, illetve az eközben felfelé tartott kezek látványa is egyfajta segélykiáltás az ég felé. És ezt én elfogadom. Valóban drámai a helyzet, csak nem tudom, hogy teljes egészében minket terhel-e a felelősség. Ki mulasztott, kérdezem én – hiszen te magad is nagyon jól tudod saját hittanóráidról, hogy ha legelső alkalommal csak tőled hall Istenről a gyermek, akkor az azt jelenti, hogy nagy késésben vagyunk. Ha kimarad az első pár esztendő, ami alatt az ilyen jellegű okítást szüleitől kellett volna megkapnia, ki a hibás, ki vétkezett, hol vétkezett, ki mulasztott, mit és miként mulasztott, egyáltalán mulasztott-e, szóval nagyon komplex dolog, hogy ki kire volt és van, s milyen hatással. Én beismerem, már alig találom a fiatal generációk felé a dialógus lehetőségét. Sőt a fiatalabb káplánok is bevallják, hogy egyre nehezebb kommunikálniuk a számítógépen felnőtt nemzedékkel. Szembekacagják őket. De még mindig inkább meg lehet szólítani s dialogizálni a kételkedőkkel vagy a lázadókkal, mint azokkal, akiket a közöny tart nyomorúságos fogságban, akiket az égvilágon semmi nem érdekel. Végülis azt hiszem, az az effektus van a dolog mélyén, mint amikor a kő elindul fentről a lejtőn, s ha már elindult, annak le kell gurulnia az aljba, ahonnan aztán elkezdődhet az újrakezdés felfelé irányban. Ez a mindenkori tékozló fiúk sorsa, amikor rádöbben a fiatal saját felelősségére és elkövetett hibájára. – A minap mondta a pápa Izraelben a holokauszt kapcsán, hogy föltették neki a kérdést: hol volt akkor az Isten? A pápa válaszában megfordította a kérdést, s azt mondta: hol volt az ember?! Igen, ő is hibás abban, hogy ilyen drámai helyzet állt elő.

J. G. Az ember életéből sohasem hiányozhat a remény. Ennek nagy hatású hirdetőjét, Pál apostolt idézem: „Miután a hit által megigazultunk, éljünk békében az Istennel Urunk Jézus Krisztus által. Általa, a hit segítségével, utunk nyílt a kegyelemhez, amelyben élünk és dicsekszünk is Isten (fiai) dicsőségének reménységével. De nemcsak ezzel, hanem szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem sarjad, a türelemből kipróbált erény, s a kipróbált erényből meg remény. A remény pedig nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által” (Róm 5,1–5). Pünkösd vigíliáján, valamelyest a csíksomlyói búcsú idei jeligéjének is a jegyében, mit fűznél még hozzá az apostol folozofikus mélységű vélekedéséhez ?

O. D. Az apostol majdnem mindent, sőt „mindent” elmondott. Nem szorul kiegészítésre. Ne mondjunk le soha a reményről, bizakodjunk – a reménytelenség ellenére is, tegyük meg mindazt, ami tőlünk telik. Próbáljuk fölfedezni és értékelni is azt, hogy mit kaptunk Istentől, milyen karizmáink vannak, és szolgáljunk azokkal teljes alázatban. Ha megtettünk minden tőlünk telhetőt, akkor a többit bízzuk hittel a Jóistenre.

J. G. Köszönöm olvasóink nevében is a mai vigasztaló, bátorító, útmutató és a küzdve-küzdéshez muníciót, illetve erőt adó igehirdetést.

 

Áder János, Magyarország köztársasági elnöke és felesége már másodszor vett részt a nemzet legnagyobb zarándoklatán, a csíksomlyói búcsún. A szentmise végén a zarándoklaton szerzett élményéről kérdezte Csúcs Mária:

 

Áder János: Azt hiszem, sokkal fontosabb, hogy milyen gondolatokat kaptunk útravalóul itt, ettől a mai találkozótól. Részben a személyes találkozóktól, hiszen amíg az ember felér ide a nyeregre, az oltárhoz, addig nagyon sok emberrel tud találkozni, akárcsak egy szót szólni velük, egy kézfogás erejéig, megkérdezni, honnan jöttek, mi járatban, hányszor voltak már itt. De sokkal fontosabb volt minden jelen lévő zarándok számára, ami a prédikációban elhangzott, az az üzenet, amit ott hallhattunk. Ami számomra igazán fontos volt, hogy ezt az üzenetet hívők és nem hívők egyaránt megszívlelhetik és megfogadhatják, hiszen ebben a prédikációban hallhattunk az alázat fontosságáról, mások tiszteletének fontosságáról, a közösségi hagyományok megőrzésének fontosságáról és a hit fontosságáról. Azt gondolom, hogy ennél világosabb és egyértelműbb üzenet, így pünkösdkor, nem nagyon hangozhat el innen Csíksomlyóról.