Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Végzős kispapjaink

Kászonújfaluban születtem László ikertestvéremmel 1987. április 17-én. Nagyszüleimnél nevelkedtem, ahol jelenleg is élek. Iskolámat szülőfalumban, a Tuzson János Általános Iskolában kezdtem el, és itt tanultam nyolcadik osztályig. Ezek alatt az évek alatt kezdett ébredni a papi hivatás lelkemben. Sokan azt gondolják, hogy a meghívás körül rendkívüli dolgok szoktak történni. Isten a csendben szeret dolgozni. Az én esetemben sem volt semmi különös, rendkívüli esemény, egyszerűen a kis falu csendjében szólított és hívott meg a jó Isten.

Elsőáldozásom után, a szomszéd gyerekek bátorítására kezdtem el intenzívebben ministrálni. Nagyon jó kis ministránscsoport volt. A plébános úr szeretettel fogadott, nagy örömmel és hálával gondolok vissza ezekre az évekre. A téli délutánokon, adventi időben, négy héten át mi, a ministránsok vittük a Szent Család képét házról házra, és esténként is elmentünk imádkozni, hazafelé pedig, mint ahogy a gyermekeknél az lenni szokott, játszottunk, jó nagyokat hógolyóztunk. Ez idő alatt nagyon jó és sok közösségi élményben, lelki töltekezésekben volt részem, amely egyre jobban mélyítette hitemet és erősítette a már csírájában lévő papi hivatásomat. Telt-múlt az idő, és lassan a nyolcadik osztály végéhez, az első nagy döntésem elé érkeztem. A plébánosommal ekkorra már nagyon jó, személyes kapcsolat alakult ki, és egy alkalommal mondtam neki, hogy szeretnék Gyulafehérvárra menni és ott a Kisszemináriumban továbbtanulni. Válasza igenlő volt, nem sokkal később közölte velem, „Imre, a kocka el van vetve”, és ekkor tudtam, hogy az ajánlólevél már el van küldve.

2003 őszén kezdtem meg középiskolai tanulmányaimat. Az elején nem volt olyan könnyű, mint ahogy azt hittem. Az otthontól való távolság, a honvágy leküzdése nem ment olyan könnyen, még haza is akartam menni, de hála az osztályfőnököm és osztálytársaim biztatásának, segítségének, ezt az akadályt is sikerült legyőznöm. A tanulást is kezdtem megszokni, és egyre jobban éreztem magam a közösségben. Nagyon sok közösségi élményem van ezekből az évekből. Hadd említsek néhányat: a közös kirándulások, a kórustalálkozók, a lelkigyakorlatok stb. A lelkigyakorla­tokra mindig szívesen és elevenen emlékszem, mert mindig valami értékeset fedezhettem fel a bensőmben, ami ugyan bennem volt, de mégis új volt számomra. Legtöbbször ezeket az alkalmakat hivatásom tisztázására használtam, visszatekintve az eddigi életemre és hivatásom útjára, hogy miként és mi módon vezetett és vezet Isten engem ezen az úton. Sokszor nem ment ez olyan könnyen, volt, amikor meg kellett küzdenem, harcolnom érte. Hogyan? Az Istennel való személyes kapcsolat, azaz az imádság által, a belé vetett hit által. A körülöttem lévő emberek, papok, kispapok biztatása, segítsége és példája által.

A középiskolai évek hamar elteltek, az érettségi után ismét döntés előtt álltam. Komoly megfontolás után meg is hoztam ezt a döntést, kértem felvételemet a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára és Papnevelő Intézetbe. 2007 szeptemberében léptem be a Szemináriumba.

Miután a negyedik évfolyamot befejeztem, gyakorlati évre helyeztek ki. Az első félévemet Csíkszeredában, a Szent Kereszt főplébánián, míg a második félévet a Székelyudvarhely–Szombatfalvi Szent György plébánián töltöttem. Mindkét helyen szeretettel fogadtak és nagyon sokat tanulhattam ottlétem alatt. Mondhatom, minden korosztály pasztorációjában jelen voltam és be is kapcsolódtam, kezdve a gyermekektől egészen az idősekig. Ahogy ez általában lenni szokott, volt olyan csoport, korosztály, amellyel könnyebben tudtam dolgozni, a másikkal talán nehezebben. De ez is jó volt olyan szempontból, hogy tudom, most hol állok, mely területeken mennek jobban a dolgok, hol kell jobban odafigyelnem, és mire kell készülnöm a jövőt illetően. Jó volt látni és tapasztalni, hogy az egyházunk él és nem valami porosodó múzeum, ahogy azt sokan tévesen hiszik és gondolják. Ezeket tapasztalva elmondhatom, hogy még jobban megerősödtem hivatásomban, és bátran kijelenthetem, ahogy régen, úgy napjainkban is nagy szükség van jó papokra, lelkipászto­rokra, akik a helyes úton vezetik a nyájat. És itt biztatlak, kedves testvérek, titeket, akik lelketekben meghallottátok vagy meghalljátok a hívó szót, merjetek igennel válaszolni és imádkozni azért! Akik pedig tudjátok, hogy környezetetekben valaki már meghallotta a hívó szót, támogassátok és bátorítsátok őt.

A teológián eltöltött hét esztendő, ha olykor hosszúnak is tűnt, de hamar eltelt. Volt benne sok szép és jó, de olykor voltak nehéz pillanatok is, melyekre szívesen emlékszem, mert ezek legyőzése megedzette és megerősítette a lelkemet. Örömmel és hálaadással tartozom Istennek és mindazoknak, akik az eltelt évek alatt imádkoztak, dolgoztak értem, segítettek és mellettem álltak.

Eddigi életem és hivatásom történetét összefoglalva azt mondhatom, hogy olyan volt, mint egy hullámvasút, amely tele van mélységgel és magassággal, amelyen a jó Isten kormányzott, aki tudta, mikor és hogyan kell úgy vezetnie engem, hogy célba érjek.

Papi jelmondatomat a Zsoltárok könyvéből választottam, mely így hangzik: „Íme, eljövök, Uram, hogy teljesítsem akaratodat.” (Zsolt 40, 8a–9a). Kedves Olvasó, aki olvasod ezt a cikket, kérlek, imádkozz értem és velem, hogy mindig Isten akaratát keressem, és azt életemben meg is valósítsam!