Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Szentháromság vasárnapja és Úrnapja – két fontos ünnepünk, csupán négy nap távolságra egymástól.

A közösségi Isten ünnepe először azé, aki háromságos egységében szemléli a Földet és elszánja magát az emberiség megváltására – amint azt Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatának egyik legszebb elmélkedésében leírja –, és a kenyér meg bor színében köztünk maradt Úré, aki picivé, kiszolgáltatottá tette magát, hogy belőle táplálkozzunk.

Ha Szent Ignác tanácsát megfogadva elképzeljük, ahogy a három isteni személy szemléli Földünket az emberek sokféleségével, minden bánatukkal és örömükkel, törekvésükkel és bukásukkal, és benne önmagunkat is, talán kicsit közelebb kerülünk annak megsejtéséhez, milyen óriási titok, mekkora ajándék a Szentháromság döntése, hogy a Fiúban ennyire közel jöjjön hozzánk, velünk legyen, egészen nekünk adja önmagát, kiváltson minket rabságunkból az igaz, teljes életre.
A Lelkigyakorlatok mestere azonban még tovább hív: próbáljuk meg az isteni „jelenettel” párhuzamosan látni, hallani, érzékelni azt is, ami a názáreti házban történik: ahogy a Szentháromság döntése egy ember „igenjében” valósul meg.

Szentháromság vasárnapján tehát tudatosan is kitehetjük magunkat Isten tekintetének, majd vele együtt szemlélhetjük környezetünket, világunkat, abból az önmagát is odaadó szeretetből táplálkozva, amelyből a közösség Istene részesíteni akar minket.

Négy nappal később pedig egyházunk arra hív, hogy az eukarisztiában köztünk lévő Jézust ünnepeljük, rá nézzünk (most mi tekintsünk rá!), és vigyük ki őt a templomba nem jövő embertársaink közé – ne csak ünnepélyes körmenetben, hanem magatartásunkon, szavainkon, jelenlétünkön át.

Isten, miután szeretetből megteremtett, ránk tekintett és betért hozzánk, megnyitotta számunkra a szabadság útját, nekünk adta önmagát, meghívott saját közösségébe. Elég ok ez számunkra, hogy mi is rá tekintsünk, „szemkontaktusban” maradjunk vele, és így mutassuk meg őt azoknak is, akik vágynak rá, de nem ismerik még őt?