Szentháromság vasárnapja és Úrnapja – két fontos ünnepünk, csupán négy nap távolságra egymástól.
A közösségi Isten ünnepe először azé, aki háromságos egységében szemléli a Földet és elszánja magát az emberiség megváltására – amint azt Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatának egyik legszebb elmélkedésében leírja –, és a kenyér meg bor színében köztünk maradt Úré, aki picivé, kiszolgáltatottá tette magát, hogy belőle táplálkozzunk.
Ha Szent Ignác tanácsát megfogadva elképzeljük, ahogy a három isteni személy szemléli Földünket az emberek sokféleségével, minden bánatukkal és örömükkel, törekvésükkel és bukásukkal, és benne önmagunkat is, talán kicsit közelebb kerülünk annak megsejtéséhez, milyen óriási titok, mekkora ajándék a Szentháromság döntése, hogy a Fiúban ennyire közel jöjjön hozzánk, velünk legyen, egészen nekünk adja önmagát, kiváltson minket rabságunkból az igaz, teljes életre.
A Lelkigyakorlatok mestere azonban még tovább hív: próbáljuk meg az isteni „jelenettel” párhuzamosan látni, hallani, érzékelni azt is, ami a názáreti házban történik: ahogy a Szentháromság döntése egy ember „igenjében” valósul meg.