Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Végzős kispapjaink

1987. január 20-án születtem a Krassó-Szörény megyében található Resicabányán. A Kengyeltó nevű faluban töltöttem a gyerekkoromat. Ez egy kicsi, dombok között található falu Resicabánya és Oravicabánya között (ez a Földön a legszebb táj számomra). Itt az emberek nagy többsége mezőgazdaságból élt. Szülőfalum őseimnek is a lakhelye: itt laktak dédnagyszüleim, nagyszüleim és édesanyám is. Azért említem csak édesanyámat, mert egyedül nevelt fel.

Egy szerény, kis családban nőttem fel: a dédnagymamámból, nagymamámból, édesanyámból és a húgomból állott ez a család, mindannyian horvát anyanyelvűek. Azt mondhatom, egy olyan környezetben nevelkedtem, ahol különleges figyelmet fordítottak a nevelésemre, hisz édesanyám tanítónő. Mivel idejének nagy részét az iskolában töltötte, már három éves koromban elvitt az óvodába, hisz így ott jobban ügyelhetett rám. Az I–VIII. osztályt Kengyeltón végeztem 1994–2002 között. Életemnek egy szép szakasza volt ez, amikor sokat tanultam, vagy mert kellett, vagy mert szerettem. Természetesen nem töltöttem minden időmet a könyvek között, hiszen nagyon szerettem játszani is, és nagyon sok barátom is volt, de édesanyám vigyázott arra, hogy mindenből csak mértékkel legyen: játékból, de tanulásból is.

2002-ben elérkezett az a pillanat, amikor döntenem kellett a továbbtanulás felől, és én döntöttem, édesanyám szabadon hagyott. Nem volt könnyű döntenem, mert egy visszahúzódó, félős gyermek voltam, de Isten akarata és az út, melyet egyengetett számomra, kezdett körvonalazódni. Tanulmányaim folytatása érdekében a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Líceum mellett döntöttem. Az elején nagyon nehéz volt, aztán egyre szebb. Már nem voltam többé visszahúzódó, a félelmem eltűnt. A líceum volt az a hely, ahol minden téren, de különösképpen teológiából gyarapítottam tudásomat.

Mint a legtöbb gyerek, a kérdésre, hogy „mi leszel, ha nagy leszel?”, azt válaszoltam: rendőr, aztán képkocsivezető, majd pilóta… De az Úr terve más volt velem. Hivatásom fokozatosan fejlődött.  Arra törekedtem egy időben, hogy olyan gyerek legyek, akire édesanyám büszke lehet. Jól tanultam az iskolában. Egyes tantárgyak tetszettek, mások kevésbé.
A hittan azok közé a tantárgyak közé tartozott, melyeket különösen kedveltem. A hittant abban az időben komolyan kellett tanulnom, mert ministráns szerettem volna lenni, s így elmondhatom, hogy ministránsként volt az elő komolyabb találkozásom az egyházzal, III. osztályos koromban. Akkor még viszont nem gondolkodtam komolyan afelől, hogy mi is az én utam. Amikor először megfogalmazódott bennem, hogy pap szeretnék lenni, az VIII. osztályos koromban volt. Akkor úgy döntöttem, hogy teológiai líceumba iratkozom. Természetesen feltevődik a kérdés, mennyire felnőtt döntés egy még csak VIII. osztályos gyereké, de ezzel tisztában voltam, s ezért a papságról senkinek sem beszéltem. Azt akartam, hogy a döntés teljesen az enyém legyen majd, s ne mások befolyásoljanak. Ezért XII. osztály végéig a líceumból senki: sem az igazgató úr, sem a lelkivezetők, sem az osztályfőnököm, sem társaim nem tudtak gondolataimról. 2006-ban így önszántamból, hivatásom felől meggyőződve jöttem a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára. Biztos vagyok abban, hogy nagyon sok tényező besegített abba, hogy a teológiára jöttem. Egy olyan vallásos családban nevelkedtem, ahol a mindennapi életben az istenfélelem és a Szűz Mária iránti tisztelet fontos helyet foglalt el. Kiskorom óta elzarándokoltunk több Mária-kegyhelyre is: Csiklovabányára vagy Máriaradnára. Nagy öröm volt számra, amikor elzarándokolhattam az ausztriai Mariazellbe, de szívemben különös helyet foglal el a horvátországi Marija Bistrica kegyhely, hely ahol 2006-tól máig minden évben leróhattam hálámat a Szűzanya iránt. Zarándokként, kispapként jártam ide. Itt alkalmam volt találkozni bíborosokkal, püspökökkel, papokkal s nagyon sok kispappal is. Barátságok alakultak ki, sokat tanulhattam a horvátországiak életéről és kultúrájáról, mely teljesen különbözik a miénktől. Ezek a tapasztalatok nagyban hozzájárultak a lelki, intellektuális és szociális fejlődésemhez. És természetesen családomnak is nagy szerepe volt abban, hogy a papságot válasszam, akiknek megköszönöm a megértést, a támogatást.

Az, aki most vagyok, az idő, a hely, minden – meggyőződésem, hogy Isten akarata. Hiszem, hogy ő az, aki irányította lépteimet. Ezért a szentírási idézet is, melyet választottam, s melyről azt gondolom, hogy tovább fogja az életben lépteimet vezérelni, az így szól: „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok.” (1Kor 15,10)

Hálás vagyok Istennek mindenért. S most íme, a papságra való készülés ideje a vége fele tart. Hét hosszú év volt ez, és rövid is ugyanakkor, telve örömökkel és nehézségekkel, de ha visszapillantok, elmondhatom: hét szép esztendő volt.


A temesvári egyházmegyéhez tartozom, s Isten kegyelméből az idén, július 6-án Martin Roos megyéspüspök kézföltétele és imádsága által áldozópappá szentel. Önökről pedig megemlékezem imáimban, és arra kérem a kedves olvasókat, hogy imádkozzanak értem, hogy jó pap lehessek, Isten s az emberek szolgálatára. Köszönöm!