Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Útjelző

IV. parancsolat (16. rész) 

Egyházunk testén számos olyan seb van, amelyet sajnos nem a világiak, hanem az egyházi rend tagjai okoztak a történelemben. Istennek hála ezeket mára már begyógyított az idő, nem aktuálisak. Cikkemben csak egyről emlékezem meg, mivel még ma is vannak helyek, ahol időnként fel-fellobban. Ez a nepotizmus bűne.

A nepotizmus nem egyéb, mint a pápa, bíborosok, püspökök, kanonokok vagy akár a plébános rokonainak és családtagjainak segítése pénzösszegekkel, építkezésekkel, iskoláztatásokkal, egyes intézmények vagy a plébániákon lévő állások betöltésével. Még egyszerűbben fogalmazva: a felszentelt klérus túlságos kedvezése rokonaik irányában. Ez az alattomos és mindig veszedelmes külső bűn sok bajt, botrányt okozott egyházunkban az eltelt évszázadokban. Főleg, ha a pápák követték el. Kik voltak ezek a nepotista pápák, akik az egyház érdekei helyett a családi és a világi érdekek, a rokonok nagy állásba juttatását tekintették fő indítékuknak?

A 10–11. században: XII. János, VIII. Benedek, XIX. János és IX. Benedek pápák. Ők túlzottan kedveztek rokonaiknak, nagyszámú egyházi javadalmat, előkelő egyházi és világi hivatalt biztosítottak számukra. Ugyanezt tették a 13. században: III. Miklós, majd az avignoni fogság idején V. Kelemen, VI. Kelemen, a nyugati egyházszakadáskor IX. Bonifác és XII. Gergely.

A 15–16. században a nepotizmus a tetőpontra hágott. Egyes pápák magának az egyházi államnak a tereit is nemcsak hűbérül adták rokonaiknak, hanem valósággal világi hercegségekké alakították át azokat s úgy osztották szét nekik. Hírhedtek voltak ebben a Borgia pápák: III. Callistus (Borgia), II. Piusz (Piccolomini), IV. Sixtus (della Rovere), VIII. Ince (Cibo), VI. Sándor (Borgia), akinek feslett életében négy gyermeke született, és Cezare fia mérgezte meg, X. Leó (Medici), VII. Kelemen (Medici), III. Pál (Farnese), és IV. Pál (Caraffa). Ő azonban később mereven szembehelyezkedett a nepotizmussal.

Az ő haláluk után is akadtak olyan pápák, akik családjukat gazdagították, például V. Pál, VIII. Orbán, VII. Sándor. Utánuk magas egyházi körökben kiveszett e botrányos bűn. Legerélyesebben V. Szent Piusz és XII. Ince pápa lépett fel ellene. Utóbbi a Romanum decet pontificem bullában megtiltotta, hogy a pápáktól bármely rokonuk pénzt, javadalmat vagy hivatalokat kaphasson. A pápa rokonait még szegénységükben is csak úgy szabad segíteni, mint bármely más szegényt.

A nepotizmus bűne – ha már nem is nagy általánosságban – egyes plébániákon minden egyházi tiltás ellenére még ma is létezik. Főleg abban a formában, hogy a plébános szándékosan betelepíti a plébániára rokonságát, és ott még fizetett álláshoz is juttatja őket. A hívek nagy többsége ezt soha nem nézte jó szemmel. Ha a plébánostól való félelem miatt nem merik vagy nem akarják ezt kiteregetni, ez nem jelenti azt, hogy bűnös nepotizmusával egyetértenek és abba belenyugodtak! „A plébánia nem fejőstehén!” – ezért mondják ezt Erdélyben is.

A későbbiekben pedig – a pap áthelyezésekor, halálakor – igen nehéz lesz ennek ellenkezőjéről meggyőzni az ilyen plébánia híveit vagy a környéket, ahol ez köztudott volt. Tapasztalat mutatja, hogy előbb-utóbb plébániai botrány lesz belőle, mert az utód nem köteles átvenni elődje rokonságát, és kiteszi őket a plébániáról.

Bármennyire is szeretnék vagy tetszik a pap rokonságának, nem papi erény, ha valaki szülőhelyén kihívó építkezésekkel hívja fel magára a figyelmet. Ez ott rendszerint irigységre, gyanakvásokra is okot adhat. Papi rokonok feltűnő vagy nyílt pénzelése, iskoláztatása, protekcióztatása a pap részéről nem vall a mezítlábas, szegény Krisztus őszinte követésére. A szentségi papság senkit sem hatalmaz fel e kirívások elkövetésére!

Moralisták egybehangzó véleménye szerint a nepotizmus helyenkénti kialakulásáért az egyházközség is felelős, amely ezt látja és eltűri, de az a felettes elöljáró is, akinek ugyan tudomása van e nyilvános visszaélésről – látja, hallja, beszélik –, mégis szemet huny felette.