Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Végzős kispapjaink

Egy tömbkatolikus székely faluban, Csíkmadarason láttam meg a napvilágot 1986. április 21-én. A falu a Felcsíki-medencét körülvevő hegyeivel, tiszta levegőjével és zöld fenyveseivel a teremtett világ legcsodálatosabb képeként él bennem. Gyermekkorom környezete meghatározó világképem és hivatásom tekintetében. Szüleim egyszerű munkásemberek, akik Csíkszeredában dolgoznak. Ennek is köszönhető, hogy nevelésünkben már elég korán a nagymamáim segítségére szorultak. Van egy húgom, aki szintén jelentős szerepet játszott életem korai szakaszában. Ez a közeg a mai napig a biztonságot, a békét és a növekedést jelenti és biztosítja számomra. Hálás vagyok ezeknek az embereknek, mert életük olyan példa, amelyből szívesen merítek és építkezem.

Elég korán – alig voltam két­éves – elkezdődött számomra a tanulásnak az intézményes formája, az óvodai élet. Nagyapám akkor megjegyezte, hogy „fiam, immár a táskát végleg a hátadra vetted”, és azóta valamilyen formában szinte csak tanulással teltek az évek, hátamon az iskolástáskával. Az elemi iskolát szülőfalumban végeztem. Örömmel gondolok vissza iskolatársaimra, a tanító bácsimra és tanáraimra, akik elhivatottsággal oktattak.

Különleges hatást gyakorolt rám ezekben az években a plébánosom, Balázs Dénes, aki nagyszerű érzékkel csepegteti a hit titkait a hittanosaiba. Élvezettel és szeretettel jártam a hittanórákra és a szentmisékre ministrálni, amelyek minden alkalommal élményt jelentettek számomra. Elmondhatom, hogy amint Szent Ágoston Szent Ambrus prédikációinak hatására lett kereszténnyé, úgy az én hivatásom is a plébánosom igehirdetése nyomán fejlődött. A mai napig csodálattal figyelem az ő lelkiismeretes munkáját.

A hivatásom születésének pontos időpontját nem tudnám behatárolni. Egyszerűen mindig is volt. Ennek az első jelei kisgyermekkoromban a játékmisék vagy papos játékok. Hetedikes voltam, amikor először szintén hittanóra keretében szó került a papság kérdéséről. Ekkoriban történt a családban egy tűzeset, amelynek következtében hirtelen felnőttként kellett a teendőkhöz hozzáállni. Ekkor határoztam el − teljesen gyermekfejjel −, hogy pap leszek. Az indítékaim világosak voltak: Istenért és az emberekért akarom minden erőmet áldozni. Úgy döntöttem, hogy a gyulafehérvári Kisszemináriumba felvételizem. Ez nemcsak a szüleimnek volt meglepetés, hanem a falunak is, hiszen 119 éve nem állt oltárhoz csíkmadarasi újmisés.

Gyulafehérváron a Kissze­mináriumban sok új és ismeretlen dologgal találkoztam. Kihívást jelentett az akkori napi program és élet. Ekkor vetkőztem le magamban a népi vallásosság és hitvilág visszahúzó elemeit. Tisztábban láttam, mi az egyház, és mit jelent ebben az egyházban élni. Nagy lelkesedéssel tanultam, mert minden ismeretre, mint jóleső forrásvízre szükségem volt. A hivatásom ábrándos képei is eloszlottak, és egyre többször fogalmaztam meg, hogyan nem szeretnék pap lenni. Ezek az évek olyan erős kapcsolatokat szültek az osztálytársaimmal, az iskolatársaimmal, hogy Erdély-szerte bárhová mehetek, tudom, bármilyen helyzetben találok egy biztos segítő kezet. Tisztelettel és megbecsüléssel viszem magammal az eltöltött évek minden pillanatát, tanárainak és növendékeinek emlékét.

Az érettségi után számomra természetesnek tűnt, hogy a további tanulmányaimat a teológiai főiskolán folytatom. A felvételi alkalmával Oláh Zoltán rektor biztatóan fogadott: Mi, mint nagyobb testvérek mindent megteszünk, hogy eljuss a papságig. Ezt ténylegesen tapasztaltam a hét év szemináriumi idő alatt. Egészen otthon éreztem magam Gyulafehérváron. A fejlődés életterét biztosította számomra, még ha néha a „vidéki voltát” is megéltem a szemináriumnak. A sok teológiai tantárgyat érdeklődéssel tanultam, mivel ezekkel a jövőmet építettem. Ezekben az években komolyan törekedtem, hogy megismerjem és „rendbe” tegyem magam. Hálát adok a jó Istennek, hogy olyan évfolyamtársakat adott mellém, akik, mint jó tükör és szerető „család”, az egyéni és közösségi növekedésemet biztosították.

A hivatásom ábráján egészen másod évig felfele irányuló többé-kevésbé egyenes mozgás figyelhető meg. Ekkor történt életem „pálfordulása”, amely komolyan feltette számomra az élet kérdéseit. Ekkor sem a hivatásommal ellentétes dolgot kerestem, hanem annak tisztázását, és ebben volt segítségemre Ilyés Zsolt spirituális. Egyik jól célzott kérdésével elindította bennem az újraépítkezés folyamatát, amely így hangzott: Miért tanulsz? Miért akarsz pap lenni? A választ hosszú idő után szültem meg, de egészen biztos vagyok, hogy a jó Istentől jött, mert felszabadító hatása volt. Nem kell nekem papnak lenni, hanem nekem az Isten akaratát kell keresni. A spiri atya elém élte és éli azt, hogy hogyan kell papnak lenni. Tőle tanultam a legfontosabb dolgokat, például azt, hogy minden körülményben a jó Istenre kell figyelni és hozzá kell mindig visszamenekülni. Ő nemcsak tanítja mindezeket, hanem éli is. Példakép számomra, akitől szívesen tanulok.

Gyakorlati éven Székelykeresztúton és Brassóban voltam egy-egy félévet, tapasztalatot szerezni. Ez elmélyítette bennem az eddigi utam értelmét. Az emberekkel való közös munka arra indít, hogy örömmel, szabadon és szeretettel vállaljam a papságot – most már felnőtt fejjel. Szívesen imádkozom azokért az emberekért, akik közé engem a jó Isten rendel.

Köszönet és hála mindazoknak, akik lelkileg, szellemileg és anyagilag támogattak és mellettem álltak eddigi utamon, különösen Tamás József püspöknek, aki atyai gondoskodásával kísérte fejlődésemet és előrehaladásomat. A szerető Isten legyen az osztályrészük.

A papi jelmondatomat János evangélista első leveléből vettem: Megismertük a szeretetet, és hittünk benne (1Jn 4,16). A bibliai értelemben megismerni megtapasztalást, átélést és magával ragadottságot jelent. Ismerni és szeretni szinonim szavak. Ebben a magával ragadottság folyamatába mint örvénybe kerültem bele. Isten az, aki irányítja az örvény mozgását. Nem a félelem jár át, hanem a ráhagyatkozás. Erre a csodálatos és végtelen, önmagába bele vivő Istenre bízom az életem és papi utam.

Örömmel és várakozással szemlélem az egyházmegyénk kincseit, a lelkiségi mozgalmakat, a világi krisztushívők kezdeményezéseit és tevékenységeit. Fiatalos lelkülettel és bátran megyek közéjük, mert a Szentlélek fogható jelenlétét és munkáját vélem ott felfedezni, amely jövőnk igazi biztosítéka.

Az első ünnepélyes szentmisémet július 1-jén mutatom be szülőfalumban. Remélem, hivatásom, amelyet Isten a személyemben az egyháznak adott, megtermi bő gyümölcseit.