Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Panoráma

Május 28-án, pünkösdhétfőn avatta fel Schönberger Jenő püspök a Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek egykori zárdájában kialakított rehabilitációs és fejlesztőközpontot egyházi személyek, városi és megyei önkormányzati képviselők és számos érdeklődő jelenlétében. A Boldog Scheffler János nevét viselő rehabilitációs és fejlesztőközpont kapcsán beszélgettünk Szabó M. Rita nővérrel, a Szatmári Irgalmas Nővérek tartományfőnöknőjével a rend múltjáról és jelenéről, valamint a központ rendeltetéséről.

Tekintsünk kicsit vissza a rend történetére. Hogyan jött létre a Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek Társulata?

Rendünket Hám János szatmári püspök alapította 1842-ben azzal a céllal, hogy a katonatisztek leányai számára nevelőintézetet hozzon létre, és abban a nővérek vállalják el a leányok nevelését. Később a nővérek az igényeknek megfelelően felvállalták a szegények és betegek gondozását is a városban és környékén.

A kezdetekkor Hám János püspök fiatal lányokat küldött Bécsbe kiképzésre, akik a fogadalomtétel után néhány bécsi nővér kíséretében visszatértek Szatmárra, és megkezdték tevékenységüket a nevelés és beteggondozás területén.

Hám János terve az volt, hogy egy már létező rendet honosítson meg Szatmáron, viszont az 1848-as forradalom után Béccsel megromlott a kapcsolat, és többé már nem tudtak nővéreket utánpótlásként küldeni. Lényegében Bécsből kérték fel a szatmári házat, hogy önállóan lépjen tovább, önfenntartóként. Az 1848-as forradalmat követően alakult át tulajdonképpeni anyaházzá a szatmári közösség. Tehát egy új rend alakult, mindamellett, hogy Hám János püspök eredeti terve nem az volt, hogy rendalapítóként maradjon fenn a történelemben.

Milyen a rend lelkisége?

Rendünk lelkisége vincés. Szent Vince Franciaországban hozta létre a Keresztény Szeretet Leányai Társulatát – egyszerűbben irgalmas nővéreknek nevezzük őket. A vincés lelkiséget megélve Németországban, Ausztriában több közösség jött létre, így Bécsben is, akikhez Hám János elküldte a fiatal lányokat képzésre. Tudni kell azt, hogy Szent Vince korában a női szerzetesrendek egyházjog szerinti szabályozása meghatározott volt. Ő sem rendet alapított, mert nem egy zárt klauzúrás közösség jött létre, hanem a nővérek a betegeket otthonaikban gondozták, kijártak a rendházból. Ezért az ilyen közösségeket társulatnak nevezték és nem rendnek.

Mi a Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek karizmája, és hogyan élték ezt meg a múltban?

A rend karizmája a nevelés és beteggondozás, a szegények gondozása. A múltban a nővérek nagyon sok helyen, nem csak Szatmáron, hanem Erdély-szerte, Magyarország-szerte, Felvidéken, Kárpátalján, sőt, még kínai és amerikai missziókban is tevékenykedtek: iskolákban tanítottak, plébániákon hitoktattak, a templomokat rendezték, kórházakban dolgoztak, és ilyenformán élték meg a karizmájukat.

Később hogyan alakult a társulat története?

1948-ban az állam elvette a rendektől az ingatlanjaikat és az intézményeiket, így a mi rendünktől is elkobozta az iskoláinkat. A nővéreknek el kellett hagyniuk a tanügyet, egy évvel később pedig a rendházból is el kellett távozzanak, feloszlatták a rendeket. A nővérek hazamentek szüleikhez, hozzátartozóikhoz, vagy ismerősöknél helyezkedtek el, és olyan munkát próbáltak vállalni, ami nem ellenkezett a rend szellemiségével. Később több nővérnek is sikerült, hogy a kórházban helyezkedjen el, viszont a tanügybe nem térhettek vissza, mert egészen más volt már az ideológia a kommunizmus idejében az iskolákban.

A feloszlatáskor rendi szinten ezeregyszáz körüli volt a nővéreknek a száma. Ők mind a szatmári anyaházhoz tartoztak. 1989 után ismét lehetőség nyílt arra, hogy a közösséget újraalapítsák. Kezdetben még családi házaknál laktak együtt, sokan még mindig családoknál maradtak vidéken. 1992-ben kilencvennyolc nővér élt még. Később a rend vezetése úgy látta jónak, hogy egy központi házat építsen, mivel akkor még nem sok remény volt arra, hogy az anyaházat, a Zárdát az állam visszaszolgáltassa. 1996-ban elkezdték építeni a Wolfenbüttel utcai közösségi házat, amelyben most is lakunk, és ez a szatmári tartomány központi háza. Romániában már csak tizennyolcan maradtunk, ebből tizenheten Szatmárnémetiben.

Mivel foglalkoznak most a nővérek?

Lévén, hogy a nővérek többsége nyugdíjas korú, nyolcvan év fölötti életkorral, ők már külső tevékenységet nem végeznek, az imádság apostolkodásának szentelik napjaikat. Mi, a fiatalabb nővérek pedig – négyen vagyunk – az idős nővéreket gondozzuk, vagy a Hildegárda melletti Szent Rita Napköziben dolgozik egy nővérünk, egy másik testvérünk pedig családi orvos, emellett asszisztensi feladatokat lát el.

Hogyan jött a Scheffler János Központ létrehozásának az ötlete?

A kilencvenes évek elején még nem sok remény volt rá, hogy az anyaházunkat az állam visszaszolgáltassa, mégis az évek folyamán sikerült ezt elérni. Az épületet eleinte bérbe adtuk azoknak az iskoláknak, amelyek már eleve ott működtek a visszaszolgáltatási folyamat alatt, amikor pedig az iskolák kiköltöztek, az épület üresen maradt. Gondolkodtunk, hogy milyen rendeltetést lehetne találni az épületnek, ami közel áll rendünk karizmájához, és közhasznú is lenne, így született meg az ötlet, hogy a mozgássérült és egyéb hátránnyal induló, élő gyerekeknek, felnőtteknek segítsünk.

Miért kapta Boldog Scheffler János nevét a központ?

Boldog Scheffler János püspöknek a nővérekkel nagyon szoros kapcsolata volt. Több éven keresztül lelkigyakorlatot, konferenciát tartott, gyakran meglátogatta őket, és lévén, hogy egyházmegyénk újdonsült boldogja, ezért gondoltuk, hogy a most születő intézményünket az ő pártfogása alá helyezzük.

Mit szeretnének a központtal elérni, megvalósítani?

A központ azért jön létre, hogy egy meglévő igényre segítő szándékkal válaszoljunk. Egy alternatívát szeretnénk adni. Minden bizonnyal vannak még a régióban hasonló intézmények, amelyeket civil egyesületek működtetnek, viszont mi szeretnénk a szakmai ellátáson túl lelki többletet is nyújtani. Nem csak terápiákat szeretnénk felkínálni a klienseinknek, hanem lelkiekben is támogatni akarjuk őket.

Hogyan fog működni a központ, és hogyan szeretnék továbbfejleszteni azt a jövőben?

A központ egész nap nyitva lesz, szenzomotoros tréninget, gyermekpszichiátriai kezeléseket, gyógytornát, masszázst, logopédiát, pszichopedagógiai konzultációkat kínál, de szociális munkásunk is lesz, aki igyekszik majd a családokkal tartani a kapcsolatot. Az igényeknek megfelelően alakítjuk a szolgáltatások palettáját. Most még ugyan az indulás szakaszában vagyunk, és szeretnénk először gyökeret verni, saját lábunkon megállni, de nem zárkózunk el a továbbfejlesztés lehetőségétől. Tervünk, hogy a központot mindig az aktuális igényeknek megfelelően gazdagítsuk.