Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Interjú

A Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány örökfogadalmas szerzetes diakónusával, Guia Laurean fr. Hugóval (1988, Temesvár) június 4-ei, csíksomlyói papszentelésére való készülése kapcsán beszélgetett Borsodi L. László ferences sajtóreferens.

 

Emlékszik még, mikor látott először ferences szerzetest? Fel tudná idézni az első találkozást és annak hatását? Hogyan hallotta meg a ferences szerzetespapságra hívó szót?

Ferences szerzeteseket először Szatmárnémetiben egy egyházmegyei ifjúsági találkozón láttam 2004 vagy 2005 őszén egy alternatív program keretében. A témára már nem emlékszem, csak arra, hogy nagyon megérintett a közvetlenségük, egyszerűségük, jókedvük és nyitottságuk. Ekkor még nem gondolkodtam azon, hogy szerzetes legyek, viszont azon igen, hogy pap legyek. Kiskorom óta ugyanis naponta ministráltam a nagykárolyi Szentlélek-templomban. Ott fogant meg bennem a papi hivatás, amit később az egyházközség életében és az egyházmegyei ifjúsági pasztorációban való aktív részvétel érlelt és kibontakoztatott bennem.

A ferences szerzetesi hivatás azután kezdett el foglalkoztatni, hogy a Szentírást olvasva felfigyeltem Szent Péter apostol szavaira, arra, amit a születésétől fogva béna embernek mondott: „Ezüstöm, aranyom nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” Ezt követően szívemben otthont készített magának az apostolok életformája, az evangélium szerinti élet utáni vágy. Ezután már csak így tudtam, így akartam elképzelni az életemet. Ezt a tapasztalatot követte a ferences testvérekkel való találkozás. Rajtuk keresztül jutottam el Assisi Szent Ferenchez, az evangélium szerinti élet nagy mesteréhez. Még gimnazista koromban a testvérek biztatására több alkalommal is meglátogattam a dési ferences kolostort, ahol megtapasztalhattam és részese lehettem a ferences szerzetesi életnek, amit így tudnék összefoglalni: közös ima, közös munka és örvendezés az Úrban. Mindazt, amit megtapasztaltam és amire vágytam, mindennapi imáim részévé tettem, és így, az Úrral együtt, sikerült tisztán látni, hogy Isten meghívott engem a kisebb testvérek, a ferencesek közösségébe, és megadta a papi hivatás ajándékát is.

A szerzetesi életre való felkészülésben a csíksomlyói jelöltség, a magyarországi Szécsényben töltött noviciátus (szigorú próbaév), a papi pályához szükséges tanulmányok során pedig a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet játszott fontos szerepet. Melyik időszak milyen módon csiszolta és mélyítette hivatássá önben az első elhatározást?

Mind a három időszak nagyon fontos helyet foglalt és foglal el az életemben. Mindig a jelenben akartam élni. Mindig azzal akartam foglalkozni, ami éppen akkor a feladatom. Így sok szép emlék köt ezekhez a helyekhez, amelyek valóban kiemelkedő szerepet töltöttek be abban, hogy a hivatásom nap mint nap erősödjék és egyre mélyebbre gyökerezzen bennem. Gondolok a jelöltségben megélt istenélményekre, a közös és egyéni imádságokra, a közösségi élet örömeire és nehézségeire; a noviciátus gyönyörű évére, amikor novícius mesterem és egyben lelki vezetőm segítségével közelebb kerülhettem Istenhez, önmagamhoz és testvéreimhez; a közös kirándulásokra, amelyek felragyogtatták számomra a teremtett világ szépségét, ezáltal pedig a fölséges, a dicsőséges Isten szépségét és nagyságát. A teológiai évek alatt is sok mindent hallottam, sok mindent megtanultam. Tágultak az ismereteim, de aminek leginkább örülök, az az, hogy tágult a szívem is: egyre több teret kapott az Isten és az ember az életemben. Ebben az időszakban a szászsebesi ferences kolostorban éltem életem nagy részét, olyan testvéri közösségben, amelynek fontos szerepe volt abban, hogy még inkább elköteleződjem Isten és az emberek szolgálatában.

Köztudott, hogy számos, a rendi testvérei által szervezett ifjúsági program lelkes segítője. A fiatalokkal való foglalkozás a közösség részéről támasztott elvárás teljesítése vagy személyes választásának a következménye?

Személyes, tudatos és következetes választásomnak a következménye. Egyrészt azért, mert az életkorom is ezt hozza magával, de mindenekelőtt azért, mert örömömet lelem ebben a munkában, vágyom a személyes kapcsolatokra, a barátságokra, és fontosnak tartom, hogy a fiatalok mellett legyünk önmaguk keresésében, istenkeresésükben, a helyes istenkép megpillantásában, az Istennel való személyes kapcsolatuk elmélyítésében és az emberekkel való kapcsolataik terén is.

Milyennek képzeli el ma Guia Hugó a teológus Guia Hugót, a papot az első öt évben, és milyennek szeretné látni húsz év múlva?

Elképzeléseim szerint nem szeretném abbahagyni a tanulást. Folyamatosan szeretném képezni magam mindabban, amire nekem, testvéreimnek és felebarátaimnak szüksége van. Leginkább azonban azt szeretném, hogy az Istennel való kapcsolatom egyre tökéletesebb és teljesebb legyen. Nagyon szeretném, hogy minden szentmise, szentség- vagy szentelmény-kiszolgáltatás szorosabb kapcsolatot hozzon létre köztem és Isten, felebarátom és Isten, valamint közöttem és felebarátom között. Szerzetesi és papi életemet ennek az igének a fényében szeretném megélni: „Ezüstöm, aranyom nincs, de amim van, azt neked adom.” (ApCsel 3,6) Neked adom, Istenem! Neked adom, testvérem, felebarátom!

Ön szerint mi a szerzetesi életforma szerepe a 21. században?

Jézus azt mondja: „Ti vagytok a föld sója” (Mt 5,13). Tudjuk jól, hogy a só tisztít, tartósít és ízt ad. Meglátásom szerint ez a szerzetesi életforma egyik szerepe a 21. században: életünkkel, jelenlétünkkel, munkánkkal és imánkkal tisztítani mindazt, ami erre rászorul; tartósítani, megőrizni az emberek életében a hitet, a reményt és a szeretetet, valamint az evangélium hirdetésével és tettekre váltásával ízt adni az emberek életének, ezzel együtt földi életünknek is.