Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Útjelző

I. parancsolat (18. rész) 

Legutóbb arról írtam, a katolikusok, a magyar nép Szűz Mária-tisztelete nem bálványimádás. Ezúttal a szentek tiszteletéről írok.

Ha az ember bárhol a világon betér egy katolikus templomba, első, ami megragadja: az oltárokon, a falakon, a mennyezetre, ablakokra festett szentek képei-szobrai. Egyházunk minden alkalmat megragad, hogy a híveket tiszteletükre buzdítsa. Ezért kapjuk egy szent nevét a keresztség szentségében és bérmáláskor. Az év minden napján szentek emléknapjait, ünnepeit üljük a szentmisében és a zsolozsmában. Ájtatosságainkon is gyakran hívjuk segítségül őket.

Ki a szent? Tágabb értelemben a jellemes ember. Akinek vannak erkölcsös életelvei és azok mellett következetesen kitart. Szűkebb értelemben szent az, aki kinyitotta szívét az isteni kegyelem felé és azt be is fogadta, együtt munkálkodott vele. Aki hitt a szeretetben – Istenben –, aki nagy bizalommal neki adta magát. Nem szent, aki nagy hőstetteket vitt végbe, sanyargatta testét, fogait csikorgatta. Még az sem, aki sok szenvedés és böjt árán küzdötte fel magát az életszentség magasságába. Köztük is lehetnek szentek, de ezek nem feltétlenül szükségesek az életszentséghez. A 67. zsoltárban olvassuk: Csodálatos Isten az ő szentjeiben! (36.) Megszámlálhatatlan seregükben vannak királyok, koldusok, világtól visszavonult remeték, szigorúan böjtölő barátok, egyház és világ sorsát megváltoztató reformerek, pápák, püspökök, papok… Van köztük vértanú, hitvalló, szűz, gyermek, fiatal és öreg, egyetemi tanár, orvos, együgyű, földműves, háziasszony, munkás… Egyesek megértek akár 100 évet is, az aprószentek alig néhány hónaposok. Közös vonásuk: színről színre látják már Istent és boldogok. Legtágabb értelemben az üdvözültek mind a szentek közé tartoznak! Ünnepük november 1. Mindenszentek.

Az oltárra emeltek két csoportba sorolhatók: boldoggá és szentté avatottak. Maga a szentté avatás évekig tartó, hosszas kivizsgálás folyamata. E vizsgálat eredményétől függően a pápa mondja ki a végső szót, hogy az illetőt szentté, előtte pedig boldoggá lehet-e avatni. Hogy valakit boldoggá lehessen avatni, a komoly kivizsgálások után, szükséges még Istentől mintegy igazolásként az illető közbenjárására bekövetkezett csoda. Ezt ismét szakemberek, orvosok igazolják, hogy a csalást kizárják. Enélkül nincs boldoggá avatás. Ezen érthető ok miatt nem lehet Áron püspökünket sem boldoggá avatni egyelőre. Ha valaki hitéért az életét adta, boldoggá avatásához nem kell csoda, az vértanú. Boldoggá avatása egyszerűbb, ha valaki ezt gyakran és állhatatosan Rómában szorgalmazza. Ezért ment könnyen Bogdánffy Szilárd nagyváradi püspök-vértanú, Scheffler János szatmárnémeti püspök vértanú boldoggá avatása… Húsz éve várjuk mi is az erdélyi főegyházmegye 11 vértanújának boldoggá avatását!

A későbbi szentté avatáshoz ismét csoda szükséges. A szentté és boldoggá avatások történetében nincs példa arra, hogy valakivel az egyház „melléfogott” volna.

A szenteket nem imádjuk, csak tiszteljük! Példájukat követni akarjuk, hogy hozzájuk hasonlóan mi is az örök életre jussunk, ezért a segítségüket kérjük. Tudjuk, hogy ők Isten előtt kedvesek, ezért az ő kérésüket, értünk való közbenjárásukat meghallgatja az Úr.

Kik a szentek? Szebbnél szebb meghatározásokkal találkozunk. Akik a földön mindenkinél, önmaguknál is jobban szerették Istent. Ezt azzal mutatták meg, hogy akár hősiesen, áldozatok árán is szolgálták. Felismerték embertestvéreikben Krisztus szenvedő, rejtett arcát, s őket szolgálva mutatták meg istenszeretetüket. Nem nagyokat mondtak a szeretetről, mint ma sokan, hanem gyakorolták azt irgalomban, megbocsátásban, alamizsnálkodásban stb. Mindezekért mi is szeretjük, tiszteljük őket. Ez nem kisebbíti az Isten tiszteletét. Ha őket nézzük, Isten művét, kegyelmeinek eredményét csodálhatjuk meg. Náluk Isten kegyelme nem volt hiábavaló.

Sokaknak téves fogalmai vannak a szentekről. Szent az, aki csodákat tett életében, akinek nem volt bűne, hibája, aki mindig szomorú volt, lógatta az orrát, sose nevetett, s mindent bűnös dolognak tartott. Pedig a szentséghez nem tartozik sem a csodatevés, sem a kificamított testtartás, ijedt tekintet, kicsavart kéz-láb! Még az evilág félénk kerülése sem. A fej- és orrlógatás nem szentség. A savanyú arc, a mindenkin és mindenen való szörnyülködés, felháborodás sem. A gyámoltalanság, a tisztálkodás elhanyagolása, a rendetlenség és rendetlen öltözet egyáltalán nem jele az életszentségnek!

Egy művész az Alföldön új templomot festett ki. Örömmel látott neki, csodálatos színekben és formában festette fel mindenhová a szenteket. Piros arccal, izmos karokkal stb. Amikor ezt a helybeliek meglátták, nagyon megdöbbentek. Ők nem ilyen képeket vártak. Ezek nem szentek! – háborogtak. Felbujtatták a falut, elhatározták, hogy egy garast sem adnak a templomfestőnek. Az nem tehetett egyebet, mint hogy átfestette a képeket. „Eltörte” kezüket, „kificamította” derekukat, beesett szemet, sárga arcot pingált valamennyinek. Amikor ezt meglátták, így szóltak: Ez már igen! Ezek szentek! – és kifizették.

Sokféle következtetést lehet levonni a humoros példából. Befejezésképpen kissé eltérve a főcímtől, leírom a magamét. Mit ér a művészi érték, ha azok az alkotások nem visznek közelebb Istenhez, a hit titkaihoz, azok megértéséhez? Ha a csodás alkotást nem érti senki? Michelangelo alkotásait csodálja az egyszerű és nagy tudós is… Munkácsy Mihály szentképeit is… Manapság sok alkotó esik át a „ló” túlsó oldalára. Azt hiszik, hogy a templom múzeum, ahová bármit be lehet tenni! Modernség címe alatt a felismerhetetlenség határát súrolják, s kényszerítik a rendszeres templomba járókat, hogy ezt szemléljék. Katolikus templomaink nem múzeumok. Kinek használ, ha az ott látható alkotások nem emelik fel az imádkozók lelkét a jó Istenhez? Ha csak nyakatekert belemagyarázással lehet elhinni, mit ábrázolnak? Michelangelót, Munkácsyt, Feszty Masát, Kákonyi Asztrikot, Prokop Pétert, Gy. Szabó Bélát, Imets Lászlót mindenki megérti, akár írástudatlan, akár egyetemi tanár. Hitetlen, vallását soha nem gyakorló alkotó hogyan is merészel ilyen vállalkozásba fogni? Aki látta a tusnádfürdői új templomban Imets László keresztútját, annak nemcsak nagy művészi élményben volt része, hanem elfoghatta lelkét a részvét a Megváltó kínszenvedése iránt, lelkét eltölti a vele való együttérzés – az alkotó ez esetben vallását buzgón gyakorló katolikus.