Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Panoráma

Május 28-án Zsuzsa nevű, Magyarországon nemrég férjhez ment lánya a kolozsvári Házsongárdi temetőben, közvetlenül a temetési szertartás megkezdése előtt átnyújtott nekem (a liturgikus szolgálatot végző papnak) egy mindössze négysoros végrendeletet, amit azon nyomban fel is olvastam a végtisztességtételre megjelent gyülekezetnek. Íme a szöveg: Alulírott, minden eshetőségre számítva, ma, 1984. október 12-én, s valószínűleg mindaddig, amíg élek, csak a lelkem fölött rendelkezem. Egyedüli végakaratom, hogy a római katolikus egyház szertartása szerint temessetek. Cs. Gyimesi Éva. Azóta, május 23-án bekövetkezett tragikus haláláig majdnem három küzdelmes évtized telt el…

Zsuzsa férje, Szigeti László szerkesztő másnap búcsúzóban arra kért, írjak Éváról s küldjem el az anyaországi katolikus hetilapba is, az Új Emberbe.

Évához több mint három évtizedes barátság fűzött. Ezért is kért fel az évek során nemegyszer arra, ha meghal, temető papként kísérjem el a Házsongárdba. Jó néhány levelet becses emlékeim között őrzök tőle, amelyeket elő is vettem e cikk megírása végett. Az egyiket épp az idézett végrendelet megírásának évéből, amely akkor „pünkösd előtt” kelteződött. Mély lelkiségről tanúskodó írását szó szerint ide is másolom.

Ingóságom, ez a nyomorult test, nem tud pihenni. A szomszéd szobából, a csukott ajtón keresztül hallom, ahogy fiam rágja az almát. De a lelkem megnyugodott már Benned, Istenem. Minduntalan eszembe jutsz. Úgyszólván óránként. Liturgia-töredékeket sodor föl bennem valami áradat.

Fáradt vagyok. Talán már hallucinálok. Lehet-e normális az, akinek behunyt szeme retináján előtűnik Krisztus és szembenéz vele? Kinyitom, újra becsukom, és megint szembenéz. És milyen szánalmasan tökéletlen vagyok a félelemtől, hogy egyszer majd elfordul, s nem mutatja arcát. Hiszen ő annál tökéletesebb. Milyen kicsinyes, hiú, keresztényietlen ez a gondolat! Inkább attól kellene félnem, hogy én leszek az, aki elfordul.

HIRTELEN-puszta. Most világosodott meg. Gyermek­koromtól kísért ennek a helynévnek, s magának a helynek a varázsa. „Megyünk a HIRTELENBE”. Azon túl van az ÉDESVÍZFEJE-puszta, Csík­szereda fölött, a hegyekben. Mindig azzal próbáltam magyarázni az eredetét, hogy az erdőből meredeken, egy csapásra, éles szögben jutunk oda, anélkül, hogy a fák ritkulnának közben. Persze nem emlékszem már pontosan. No, mindegy. De ma megvilágosodott: az Isten maga rejtezik ott (is), ahol kezdődik ama puszta. Pontosabban: Ő tölti be. Az ember a megfogható fatörzsek, gombák, szamóca és moha, a szinte nyílegyenesen futó út biztonságából ér ki a végső miért, a megfoghatatlan pusztaságába. Az út elfogy. A gyöp egynemű. Nem látod, merre folytatódik, hol lépsz majd azon túl, a már kitaposott útra. Ez  a HIRTELEN-puszta a „talán” területe. Ez a rét, ez a mező a TALÁN. TALÁN-mező, TALÁN-puszta. Itt kezdődik az ember számára az Igen és a Nem közötti választás szabadsága. Ilyen a TALÁN természete.

Amikor a hit ajándékát elfogadtam, s azóta is, újra meg újra Igent szavazok. Nem kényszerít rá senki. Micsoda közhely, de a TALÁN-mezőben az út­­talanság kétségbeesése helyett a remény pompás színére szavaztam. Nem baj, hogy elfogyott az út a lábam alól.

De testvérem vagy Te is, aki esetleg a legvégső órában is a Nemet választod. Az Igen és a Nem között a TALÁN a híd. A HIRTELENBEN van hirtelen szükségünk leginkább a szeretetre, az összetartozás tudatára. Testvérem vagy tehát a HIRTELEN-pusztán, a kételyben. A kételyt is maga a Teremtő adta, azért, hogy szabadok lehessünk, olykor úgy vélvén, Tőle is szabadok. Aki nem is kételkedik, az a legszánalmasabb fogoly egy hatalmas tér közepén. A puszta számkivetettje, aki csak azt látja: nincsen kiút. Elvégeztetett. És nem tud egy percig sem gyönyörködni abban a ZÖLD áradatban, a fölöslegben. Isten kegyelme az.

Aki nem tud kételkedni sem, az az utat nem is kívánta megkeresni. Leül a pusztaságban. Esetleg a juhok mellett, az esztenán, elfogadja a langyosabb vizet.

Pedig a HIRTELEN-pusztán túl van még valami. A szomjas ember, elfojtva szomjúságát, méltóbb vizet keres. Ha áhítod az igazságot, a hit jelezte láthatatlan magánturista-ösvényen tovább fogsz lépegetni, araszolni, kúszni is akár – arra a helyre, amely a HIRTELEN-pusztán túl van, és a neve ÉDESVÍZFEJE-puszta. Vagy egyszerűen csak: ÉDESVÍZFEJE. Az Édes Víz Feje, azaz forrása: Krisztus, az út, az igazság és az élet. Belőled akarok legalább egy cseppet, Uram.

Utóiratként ez olvasható a szöveg végén: Jakab Gábornak, folytonos megtérésem tanúságaként, tartson meg az Úr szeretetében, Éva.

Egy másik levelet, amelyet „óesztendei levélnek” nevezett, ugyancsak 1984-ből, december 29-i keltezéssel, így fejezett be: Bízom Benned. Legyen könnyű és áldott az a szigorú szolgálat, amelyet – ki tudja, Magad is milyen fájdalmak árán – végzel a jövő esztendőben. Juttass a részvétedből, kérlek, nekem is. Mert nemcsak gyülekezet van, hanem „egyes emberek” is a maguk gyötrelmeivel. Sok szeretettel, Éva.

Saját gyötrelmeiről ugyanebben a levélben így vall: Egyszer azt kérdezted: vétkeztem-e a szeretet parancsa ellen. Ezek szerint Te fontosnak tartod a legfőbb Törvényt. A szeretet nevében kérlek, amely ellen, én úgy érzem, nemigen tudnék vétkezni, segíts, hogy ez az új esztendő a teremtő fájdalom éve legyen: a munkám is, amelyben megtisztulok, és gyönggyé kínlódom azt, ami homok volt: a bennem élő Krisztust is meggyalázó mocskot… Segíts „rendezni ügyemet” a Fennvalóval, felemelkedni, ha újra elesem, megváltoztatni életemet. Most leszek negyvenéves. Valamiképpen határhelyzetnek érzem ezt. Úgy, ahogy Weöres Sándor írja: „Legyen meg akaratod, / legyen meg akaratod, / ha vesznem kell, jól legyen: / tán kárhozásom / áldás lesz máson –  / de ha énrám / kincset bíztál, / ments meg immár, Istenem”.

Az Ars pedagogica christiana című, ugyancsak 1984-es kis tanulmányában írja: Katolikus neveltetésem ellenére volt olyan szakasz is életemben, amikor Istent tagadtam. Küzdelmes, kereső nyugtalansággal, de legfőképpen az ő kegyelme révén tértem meg Hozzá, és értettem meg a keresztény hit lényegét.

Cs. Gyimesi Éva testileg-lelkileg sokat szenvedett. Idegrendszerét teljesen felőrölte az üldöztetésekkel és különféle súlyos megpróbáltatásokkal teli élet. Az alapvető emberi jogokért, főképpen a szabadságért, nemzeti közösségünk igazságáért is évtizedeken keresztül konokul küzdő emberként egy élete végéig tartó ádáz harcban esett el. Legyen ezért jutalma a tékozló gyermekét is mindig hazaváró és keblére ölelő irgalmas Isten!