Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Panoráma

A keresztény remény teológiai és irodalmi megközelítése állt Bodó Márta előadásának fókuszában. A BBTE Római Katolikus Teológia Kara Katolikus Akadémia rendezvénysorozatának május 12-ei alkalmán a Vasárnap és Keresztény Szó főszerkesztőjének előadása Péter apostol első levelének gondolatából indult ki: Isten minket nagy irgalmában Jézusnak a halálból való feltámadása által új életre hívott, az élő reményre (1Pét 1,3). Az előadás fókuszában a remény mint isteni erény állt, de ennek emberi oldaláról is szó esett: a reményről mint szenvedélyről, amit a nem hívő is biztosan tapasztalt. Aquinói Szent Tamás teológiai összegzése nyomán beszélt az isteni erények – hit, remény, szeretet – összefüggéseiről, mely szerint a kialakulás szempontjából a remény megelőzi a szeretetet. A reménynek egyik jellemzője a bizalom: valaki szavára hiszünk, s ígéreteire támaszkodva remélünk, s ez a valaki Isten, aki igazmondó, hűséges és mindenható. Az előadó idézte Vladimir Jankélévitch francia filozófust, aki szerint a remény központi fogalom a vallásban, a filozófiában és a politikában.

Az Istenbe vetett remény kifejezi, hogy az ember még nem érkezett meg hozzá, tehát a remény bizonyos tökéletlenséget fejez ki, de a földi életben mégis ez a legtökéletesebb, erényes magatartás. A keresztény élet a remény gyümölcse.

A remény teológiájának három olyan elemét állította Boros László nyomán a hallgatóság elé, amelyek gyakorlati síkon jelentik a remény megélését. A kérdezni, az elnémulni tudás és a testvériesség azok az elemek, amelyek fényében érthető a megállapítás: „A kereszténynek alapvető, minden egyéb magatartást is meghatározó beállítottsága az élettel és a szenvedéssel szemben is: a remény. A lét miatt érzett öröm. Ez talán a legnehezebb tanúságtétel mindazok között, amelyeket az élet a hívő embertől megkíván.”

A remény (és reménytelenség) sokarcúságát főleg versekkel példázta az előadó: Csokonai Vitéz Mihály, József Attila, Kovács András Ferenc, Borbély Szilárd gondolatait idézte, ezekkel egyfajta magyar szellemi-lelki hozzáállást is példázva. A remény elvesztésének kemény útja a szenvedés, amire a legnehezebb a választ megtalálni, és ami az igazi remény próbája. Ennek nyomán elválik a pusztán emberi és az Istenre alapozó reménykedés. Hogyan tudja a szenvedést reménységgé változtatni a keresztény? Erre három lehetőséget mutatott fel az előadó: az együtt-szenvedés avagy az igazi irgalom („az a kereszténység, amely a szegények, az elhagyatottak és reményüket vesztettek iránti feladatok alól kihúzza magát, elveszítette lényegét” – Boros László), az önátadás („ha egy keresztény Istentől azt a kegyelmet kapja, hogy életének szenvedő kitartásával magában egyesítse a sötétséget, az öröm tanúságtételére van kiválasztva”), és végül: elhagyni a biztos talajt, megtapasztalni az elveszettséget, elesettséget. Mindezekhez szükséges a bátorság. Ez a kihívás, kockázatvállalás ugyanakkor öröm is, annak az öröme, hogy a fájdalom közepette belevágunk valamibe: ez a megélt, az élő remény maga.