Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

XXIV. évfolyam 21. szám, 2014. május 25.

Urunk menybemenetelének ünnepe a magyar nyelvben különleges néven ismeretes: áldozócsütörtök. Áldozócsütörtök választófal. Az ünnep lényegét viszont nem lehet így megfogalmazni: karácsonykor Isten emberré lett, most pedig magára hagyta az emberiséget. Isten emberré lett, most pedig emberi természetünk részesévé válik a szentháromságos Isten életközösségének. Jézus nem csupán visszatért az Atyához, hanem ő mindig Atyjánál van. Úgy van az Atyánál, hogy közben folytonosan, állandóan jelen van egyházában: „Veleket vagyok minden nap!” (Mt 28,20). A szentháromságos Isten közösségének az ígérete áldozócsütörtök: Jézus megjelenik az összegyűltek előtt, s felemelkedik a felhők közé. A felhő nem „idegen” a szentírás szövegeiből: ott van az ószövetségi Isten-jelenéseknél is. Egyszerre mutatja a felhő Isten közelségét (a kinyilatkoztató Isten megnyilvánulása) és rejtettségét az ember számára. Áldozócsütörtök a jövendölés beteljesedése: „Isten jobbján foglal helyet”, és záloga a Szentlélek eljövetelére vonatkozó jézusi ígéretnek. S talán itt van ennek az ünnepnek az egyik kulcspontja: az „utolsó” találkozás. Gondoljunk csak erre: mennyire örömteli sokunk számára az első találkozás valakivel. Várjuk, aggódunk, százszor elgondoljuk, mit is fogunk mondani. Vagy csupán spontán módon szólunk. S így van ez az utolsó találkozáskor is. Pontosan így. Csupán még egy elem tevődik a képbe: egyedül maradunk, amikor a másik elmegy. S akkor ránk tör a magány keserű érzése. Így lehetett valahogy az első tanítványok esetében is: az első találkozásuk Jézussal életüket alakította át s forgatta fel. S az utolsó is ezt hordozza magában, de tudják, hogy együtt kell maradniuk, legalábbis míg el nem jön a Vigasztaló, a magányt megszüntető Lélek. Az utolsó találkozás alatt földi találkozást értek. S utolsó gondolatként: Urunk mennybemenetelének ünnepe magában hordozza az emberi élet végcélját, melyről Szent Ágoston Isten Városában így ír: Ő lészen végcélja minden vágyainknak, Ő, kit, majd vég nélkül szemlélünk, unalom nélkül szeretünk, fáradság nélkül ünneplünk. – Ott nyugoszunk és csodálkozunk, csodálkozván szeretünk; ott szeretünk és magasztalunk. Ím ez lészen ott végül is végtelen. Hisz mi más is a végcélunk, ha csak nem megérkezni. Annak országába, kinek sosem lesz vége.

Panoráma

 Fotók: seminarium.roA Gyulafehérvári Érsekségen 2014. május 15-én tartott megemlékezésen elhangzott előadások kiindulópontja az a történelmi tény, hogy 70 évvel korábban Márton Áron püspök 1944. május 18-án a kolozsvári Szent Mihály-templomban, majd május 22-én a magyar hatóságoknak írt levelében határozottan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen. Bevezető köszöntőjében Jakubinyi György érsek emlékeztette a jelenlevőket, hogy Márton Áront a Yad Vashem Intézet 2000 áprilisában a Népek Igaza címmel tüntette ki az üldözöttek védelmében vállalt szerepének elismeréséül (A címet 1999. december 27-én ítélték oda, de az oklevelet 2000 áprilisában állították ki, és júniusban adták át). A kitüntetést a Szent Mihály-templomban vette át Izrael bukaresti nagykövetétől Márton Áron harmadik utóda a püspöki székben. Az ünnepi alkalomból tizennégy évvel ezelőtt elmondott köszönetet Jakubinyi érsek magyar, román és héber nyelven is felolvasta az egybegyűlteknek.

A megemlékezést és kiállítást támogató magyar állam képviseletében Magdó János kolozsvári főkonzul köszöntőjében kiemelte, hogy Márton Áron igaz ember volt szavaiban, cselekedeteiben, életvitelében egyaránt, és igaz emberként a zsidók elhurcolása ellen is bátran felemelte szavát. A püspök szavai cselekedetté váltak puszta kimondásuk által, hiszen Márton Áron hatására sokan siettek a zsidók védelmére, éppen ezért újra és újra fel kell emlegetni Márton Áron bátor cselekedetét.


Kovács Sándor kolozsvári főesperes arra emlékeztetett, hogy a világvisszhangot kiváltó kolozsvári beszédben magyar nyelvterületen első egyházi személyként tiltakozott Márton Áron a Sztójay-kormány embertelen rendelkezései ellen. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy Márton Áron már fi atal pap kora óta igen jó kapcsolatot ápolt más felekezetek képviselőivel, mint például Carmilly-Weinberger Moshe főrabbival, aki püspökké szentelése alkalmából is köszöntötte Márton Áront, és halála után koszorút helyezett el a sírjánál.

A Kolozsvári Zsidó Hitközség képviseletében Schwartz Róbert elnök személyes történetet idézett fel a vészterhes időkből. Édesapját, nagyszüleit is deportálták, édesanyjának sikerül megszöknie a gettóból, és egy magánklinika pincéjében bujkálva menekült meg, itt szülte meg fi át, aki – mint megjegyezte – Márton Áron példáját követő, az üldözött zsidókat segítő embereknek köszönheti életét. Márton Áron egyértelmű állásfoglalása, mely az 1944 májusában kelt beszédéből és leveleiből kitűnik, arra készteti őt, hogy mind a maga, mind a zsidó hitközség nevében meghajoljon Márton Áron emberi nagysága előtt. Lia Borza, a Gyulafehérvári Zsidó Hitközség képviseletében, miután röviden ismertette a nagy múltú, hajdan több zsinagógát is építtető, ám mára csupán 44 főt számláló fehérvári zsidó közösség történelmének főbb momentumait, hangsúlyozta, hogy a mai generációval kötelességünk ismertetni a múlt történéseit, hiszen maguk a történetben érintett, elhurcolt zsidók családtagjai is igen keveset tudnak az egykori tragédia részleteiről, mivel a lágert túlélt nagyszülők, szülők szinte egyáltalán nem beszéltek arról a borzalomról, amit átéltek. A köszöntők után Marton József nagyprépost, egyetemi tanár tartott előadást, amelyben kevéssé ismert, ám Márton Áron emberségét, hajlíthatatlan jellemét jól megvilágító epizódokat járt körül a püspök életéből. Gyermekkorával kapcsolatban Miskolczy Dezsőt idézte, aki szemléletes metaforával a népmesei szegény legényhez hasonlatosnak látta a sokra hivatott kis Áron indulását: „mire a városba ér, a botja kivirágzik, batyujából kincsek villannak elő”. Az éppen 100 évvel ezelőtt Gyulafehérvárra érkezett kisdiák nemsokára a háborúban találta magát, majd a háború után hadifogolyként kapott feltételes elbocsátást, ezért néhány naponta jelentkeznie kellett a csendőrségen. Az „óvintézkedés” oka va lószínűleg az volt, hogy a Szé kely Hadosztály tisztjei ne kelthessenek zavart a trianoni döntés meghozataláig. 1920- ban, miután már egy sikertelen „jónási menekülésen” (brassói munkavállalási kísérleten) is túl volt, jelentkezett a teológiára, ahol tanárai korán meglátták benne a jövő mintapapját. Gróf Mailáth Gusztáv Károly püspök szeretettel fi gyelte, követte a teológiai hallgató Márton Áron sorsát, aki ezt a gondoskodást meleg hangú levélben köszönte meg 1924- ben püspökének. Márton Áron egész élete „katonás volt” abban az értelemben, hogy egész életében pontos, fi gyelmes, kötelességtudó, helytálló papi méltóság jellemezte, és ugyanezt várta el paptársaitól is. A papok helytállását mint szigorú püspöki elvárást többször is kifejezésre juttatta, például 1940-ben, amikor a második bécsi döntés után kötelezte a papokat, szerzeteseket, egyházi tanítókat, beszédeiben, körleveleiben pedig biztatta, bátorította híveit, hogy ne meneküljenek el. Ennek köszönhetően sokkal kisebb arányban költöztek át Észak-Erdélybe a katolikusok, mint a más felekezetűek. De ugyanilyen helytállást várt el papjaitól 1944-ben is, és később, a hetvenes években, amikor az erdélyi értelmiség körében egyre nagyobb méreteket öltött az elvándorlás. Egy Pálfi Gézával folytatott (a Securitate által lehallgatott, ezért annak archívumában megőrződött) beszélgetésben a magyaroktól az itt maradást várta el, még akkor is, ha az itteni érvényesülés ára az áldozatvállalás és a többletmunka volt. Az áldozatvállalást ő maga is püspöksége egész idején megélte. „Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni” – fogalmazta meg püspökszentelésekor, és ehhez a kijelentéséhez élete végéig hű maradt, akkor is, amikor az életveszélyben levő zsidók érdekében emelte fel szavát.

Tibori Szabó Zoltán, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára, újságíró, szerkesztő, maga is Gyulafehérváron született, Márton Áron keresztelte, ezért – mint mondta – némi „elfogódottsággal” beszélt a püspökről. Ám beszédében ugyanakkor objektíven bemutatta azokat a történéseket, amelyek Márton Áront az 1944. május 18-i beszéd elmondására sarkallták. Tibori hangsúlyozta, hogy a német megszállók mellett komoly felelősség terheli az akkori magyar politikai osztályt is: Egyrészt a magyar politikai és egyházi elit több mint két évtizedes antiszemita retorikája készítette elő a terepet a zsidók Eichmann által elrendelt gettósításának gyors lebonyolításához, másrészt a magyar zsidók „német hadicélokra” való átadásának idején már a nemzetközi sajtó útján és hírszerzési forrásokból is pontosan tudta a vezető magyar elit, beleértve az egyházi vezetőket is, milyen sors vár az elhurcolt zsidókra. A mintegy 135 000, Észak-Erdély 13 városának 17 gyűjtőtáborában vagonírozásra váró zsidó elhurcolását a többség cinkos és cinikus módon, haszonlesve, tétlen szemlélte, és fájdalmasan kevesen emelték fel szavukat, még az egyházi vezetők köréből is. Ilyen körülmények között értékelendő Márton Áron állásfoglalása, aki – mint a hatóságoknak május 22-én írt leveléből egyértelműen kiderül – maga is tudta, milyen sors vár a deportáltakra, ezért arra emlékeztette papjait és híveit, hogy a „keresztény cím”, a „tisztán csengő igére” váró ifjúsággal szembeni felelősség, a jó szándékú emberek nagy tömege és végül „népünk becsülete” is kötelezi a katolikusokat, hogy segítsenek embertársaikon. Tibori Szabó Zoltán a Népek Igaza cím kapcsán kiemelte, hogy az erdélyi magyarok hálával tartoznak három személynek, akik Márton Áronnak a Yad Vashem Intézet általi post mortem kitüntetését szorgalmazták: Hermann László gyergyószentmiklósról deportált sebész főorvosnak, Vágó Lídiának és Reuveni Sárinak, a Yad Vashem Intézet egykori munkatársának. Az előadó kiemelte, hogy Márton Áron beszéde sokban egybecseng Ferenc pápa szavaival, aki nemrégiben emlékeztette híveit, hogy „az antiszemita keresztény ellentmondás”. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a Márton Áron tanítását semmibe vevő „hamis papok” által hirdetett antiszemita tézis ellen össze kell fognia ma is a világi és egyházi értelmiségnek, és újra és újra fel kell mutatni Márton Áron példáját, aki nemcsak a zsidókat, de egyben a magyarság becsületét is menteni próbálta. Kovács Gergely, Márton Áron szentté avatási perének posztulátora előadásában kiemelte, hogy Márton Áron példája a ma emberét is tanítja. Ő nemcsak tisztán látott zavaros történelmi időkben, de ki is mert állni az igazság mellett. Márton Áron kivételes nagyságát minél szélesebb körben ismertté kell tennünk, hiszen ezzel a boldoggá avatási eljárást is segítjük. Bár Márton Áronénál általánosabb és elterjedtebb tisztelet aligha övezi az utóbb boldoggá avatott személyek bármelyikét, még így is sok a tennivaló annak érdekében, hogy Isten szolgája a főegyházmegyében és a szomszédos egyházmegyékben, Magyarországon, illetve a magyar nyelvterületen túl is általánosan ismert legyen. Éppen ezért szorgalmazza a posztulátor egyrészt a Márton Áron személyét, tanítását ismertető, más vallásúakat, esetleg nem hívőket is megszólítani tudó kezdeményezéseket, valamint a más nyelvű ismertetők, kiadványok megjelentetését. Bár az utóbbi években megsokasodtak a Márton Áron-kutatásban és ismertetésben felmutatott eredmények (mint például a Marton József professzor által gondozott hagyaték kiadása, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum sokrétű tevékenysége, a Keresztény Szó és a Verbum kiadványai, a tavalyi év során megrendezett római megemlékezés és az idei, a püspökké szentelés 75. évfordulójára emlékező események), számos tennivaló van még mind Márton Áron életének, működésének történészi felelősséggel történő, hiteles bemutatása terén, mind pedig az ő tiszteletének ápolásában. Az előadások után került sor a Márton Áron, a Népek Igaza című kiállítás megnyitására, amely során elhangzott a 2000- es oklevél szövege, majd Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron múzeum igazgatója röviden méltatta a kiállítás időszerűségét, emlékeztetve a hallgatóságot, hogy Márton Áron más felekezetűekkel ápolt jó kapcsolatát korabeli feljegyzések, levelek kutatásával is érdemes volna rekonstruálni, példaként idézve Kacsó Sándor visszaemlékezéseiből, amelyek a vészkorszak dél-erdélyi éveit és Márton Áron akkori jelentőségét idézik fel. Hegedűs Enikő, a főegyházmegye művészettörténésze, a rendezvény és a kiállítás szervezője röviden bemutatta az időszakos tárlat koncepcióját, ismertetve azokat a dokumentum- típusokat is, amelyek a kiállításon helyet kaptak. Az időszakos kiállítás ez év szeptember 29-ig látogatható a Gyulafehérvári Érsekség kiállítótermében. A rendezvényt és a kiállítást a Magyar Holokauszt Emlékév keretében a Civil Alap támogatta.

Panoráma

Fájdalmasan szép és megható pillanatokat élhettek ma át mindazok, akik részt vettek az …és feltört a hit! címet viselő könyv bemutatóján. A kötet alcíme: 50 éve Nagyvárad lakói megvédik a Szent Lászlótemplomot az ateista hatalom rombolásától, szerkesztője pedig a neves publicista és közíró Szilágyi Aladár. A Pék Sándor esperes kezdeményezéséből megszületett, igényesen szép kötet (a nagyváradi Litera Print nyomda kiadásában) túlmutat önmagán… Az eseményeket a rendezvény házigazdája, Pék Sándor esperes, a nagyvárad-újvárosi Szent Lászlóplébániatemplom plébánosa ismertette, mélyen átérezve a pillanat fontosságát. Sikerült ezt a hangulatot és annak történelmi jelentőségét érzékeltetnie és átadnia a jelen levő népes hallgatóságnak, akik – mint az említett egykori városlakók – felekezettől, nemzetiségtől és kortól függetlenül egy emberként élték újra a felidézett drámai eseményeket: 1964-ben a kommunista diktatúra lebontatni szándékozta az Isten jelenlétére emlékeztető és sokak számára a megkönnyebbülés helyét jelentő templomot. A hatóságok szándékát pünkösdvasárnap hirdették ki a szentmisék után. A nép, nemzetiségtől és felekezettől függetlenül, körbefogta a templomot és Szent László közbenjárását kérve fohászkodott. Sem az agresszív fi gyelmeztetés és fenyegetőzés, sem a híveit féltő csendes papi „…menjetek békével” felszólítás nem tudta a helyszín elhagyására bírni a templomot éjjel-nappal védő, imádkozó népet. A templom Istennek hála megmenekült. Azóta több tízezer szentmise és ki tudja, hány kérés- és imameghallgatás történt a sokak által szeretett Szent Lászlótemplomban.

A könyvbemutatón az egyszerűség, a feltétlen tisztelet és csodálat, de mindenekfelett a hála szólaltatta meg Koncsek Vadnai Zitát, a Varadinum Alapítvány és ünnepségsorozat kuratóriumának elnökét, Balla Tündét, aki a Pünkösdi templommentők című, riportsorozatot tartalmazó CD társszerzőjeként kapott szót, a könyv szerzőit: Szilágyi Aladárt és Péter I. Zoltán írókat, de Szabó Ödönt, a plébánia egyháztanácsának alelnökét is. Az eseményt az együtténeklés összetartó ereje tette meghitten ünnepélyessé a plébánia Halmos László nevét viselő énekkarának és az ezt vezető Kribus Mónika kántornőnek közreműködésével. Az 1964-es példaértékű eseményeket F. Márton Erzsébet színművésznő vers- és prózamondása idézte és tette valósághűvé, aki megszólaltatta Reményik Sándor Templom és iskola igévé magasztosult versét, Beke György: Örökmécses, a köztünk élő Szent László című, lélekbe markoló írásának és a templomvédő hősök drámai vallomásainak pár részletét.

A kötet szerkesztője: Szilágyi AladárAz isteni Gondviselésnek, a Szűz Anya és Szent László közbenjárásának, valamint az emberi áldozatnak köszönhetően megmaradhatott a templom, amelyben naponta épül Isten élő temploma – amint azt ajánlásában Böcskei László megyéspüspök hangsúlyozta.

Panoráma

Révay Edit budapesti szerzetesnőManapság mondhatni tabunak számító témát boncolgatott május 15-én a Katolikus Akadémia meghívott előadója, Révay Edit budapesti szerzetesnő, a Szent Szív Társaság tagja. Előadásának címe A haldokló és az őt körülvevő család mint közösség. A halál sokszor nyomasztó képek vonzatát sorakoztatja fel az ember fejében. Ezt a kialakult asszociációhalmazt kívánta kicsit átalakítani Révay Edit. Hiszen a kereszténység már régóta hirdeti, hogy a halállal csak a földi életünk ér véget, de ezzel létünk nem zárul le, csupán más dimenzióba kerül: Isten egyik tenyeréről átkerül a másik tenyerébe. A halálfélelem ugyan természetes dolog, de nem mindegy, hogyan birkózunk meg ezzel. Kezelése egyetemes emberi feladat. Társadalmunk hajlamos a halál gondolatát kitolni, valamely távoli idősávba helyezni, miközben az bármikor bekövetkezhet, a halál nem csak az idősek osztályrésze. Általános tendenciának mutatkozik, hogy az emberek a negyvenes éveik derekán kezdenek rájönni: bizony életük fele már lejárt. Ilyenkor a különböző vágyaikat kezdik lassan elengedni, egy-egy kishalálként élve meg azokat. A halál tudatának fogadásával kapcsolatban két fő irány fi gyelhető meg: akik elfogadják azt és méltósággal készülnek rá, illetve akik görcsösen ragaszkodnak a fi atalsághoz akkor is, amikor az már nem lehetséges. Ez utóbbi a korszellemnek is betudható. De mégis hogyan legyünk képesek elfogadni a halált a családban? Mindenképp fontos szerepet kap az emlékezés – ami akkor a leginkább hatásos, ha családi körben történik, legyen szó akár negatív, illetve pozitív képekről –, az átértékelés, az elengedés. A halálra készülés segítséget feltételez. A halál tabuvá válása lelki energiáinkat emészti fel. A mostani generáció már nem úgy tanúja a betegeskedésnek, halálnak: ennek oka az izolált kórházi környezet, aminek pozitív hatásai mellett negatív vonzatai is vannak. A halál intézményesülését fi gyelhetjük meg, ahonnan a család sajnos kiszorul. Erre kínál alternatív megoldást a hospice. A hospice ingyenes szolgáltatás, nincs paraszolvencia. A végstádiumban lévő daganatos betegeknek kínál fájdalomcsillapítást testi és lelki síkon – tulajdonképpen tüneti kezelés folyik, mégis életigenlő a hangulat. Mi a halál? Hogyan éli meg a beteg? A megzavart érzelmi egyensúly mellett a betegnek azzal kell szembesülnie, hogy egyre szűkül az élettere, fokozatosan veszíti el képességeit, s ezalatt átalakul az önképe is. Mindenképpen szerencsésebb már eleve készülni a halálra: rendben lenni lelkileg, kapcsolatok szintjén, amibe az egyház is beletartozik, valamint az Istennel való kapcsolat is. A szenvedéseket érdemes felajánlani, szolidaritásban Krisztussal. De mit tehetnek a hozzátartozók? A beteggel minőségi időt kell tölteni, de kerülni kell a túlgondoskodást. A megfelelő, ha az egész családot bevonjuk az ápolásba, mindenkit a maga képességei alapján. Ugyanakkor nem szabad hanyagolnunk életfeladatainkat, önmagunkat sem. Az együttszenvedés nem jelenti azt, hogy mindig csak a halálról kell beszélgetni. Az előadás további részében a halálos betegségek során jelentkező fázisaival ismerkedhettek meg a jelenlevők, Elisabeth Kübler Ross elmélete alapján. Ezek a tagadás, harag, alku, depresszió, illetve végül az elfogadás. Fontos tudnunk, hogy a betegnek joga van tudni a diagnózisról. A második fázisnál teljesen természetes folyamat a Teremtővel való perlekedés, ami nem elítélendő, hiszen ez bizonyítja a vele való teljes szeretetkapcsolatot. A hozzátartozó dolga pedig mindenkoron az ima, amiben az Isten akaratának beteljesülését kell kérnie és elfogadnia. A meghalni hagyás nem egyenlő az eutanáziával, csupán a világ természetes folyamatainak az elfogadása. A Katolikus Akadémia negyedik évadának záró előadását Zamfi r Korinna, a teológia kar tanára tartja június 5-én Együttétkezés – társadalmi széthúzás. Korintusi keresztények az Úr vacsoráján címmel.

Panoráma

Múzeumok éjszakája Marosvásárhelyen

Rég nem látott elevenség hatotta át a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János templom karzatán működő egyházművészeti múzeumot május 17-én, szombatról vasárnapra virradó éjszaka. A Múzeumok éjszakája kezdeményezésbe bekapcsolódva, a katolikus egyház kis múzeuma is bőségesen vonzotta a látogatókat: kicsiket és nagyokat, szakértőket és „laikusokat”. Aki hallgatott a meghívásra, nem csalódott: a tárlat, a marosi és küküllői kerületekből begyűjtött értékes és érdekes kegytárgyai és képei mellett, meglepetésekkel is szolgált. A házigazda Barabás Kisanna művészettörténész nemcsak lelkesen megosztott szakszerű információkkal fogadta a vendégeket, hanem egy kis játékkal is, amellyel elsősorban a gyerekek fi gyelmét szándékozott megnyerni a kiállított képek iránt, de amely a felnőttek számára is vonzó feladatnak bizonyult. A plébánia Rákóczi-termének bútorzatát restauráló Daczó Csaba pedig szívesen nyújtott betekintést minden érdeklődőnek szakmája titkaiba. A szakszerűen elrendezett és dokumentált tárlat, a kiállított képek és könyvek mondanivalója, a barátságos légkör, a félhomályba burkolózott templom szinte titokzatos hangulata, a csendes orgonamuzsika együtt tették feledhetetlenné az ott töltött perceket. Tovább haladva a város kincsei között, a fi - gyelmes látogató újra meg újra egyházi vonatkozásokra is lelhetett: így például a Kultúrpalota előcsarnokában a belváros (mai és egykori) templomairól készített fotómontázsok gyönyörködtették a belépőt, a Teleki Tékában pedig még a 16-án megnyílt gasztrotörténeti kiállításon is felbukkant a Szentírás témába vágó tanítása, illetve olvasható volt a kereszténység felvételének a hatása a magyar étkezési szokásokra. Látogatva a múzeumot a templomban és találkozva a kereszténységgel a múzemban, újabb megerősítést adhat arra, hogy higgyük és merjük megmutatni: muzeális értékein innen és túl is van mit kínálnia az egyháznak, ma is, még világi szemmel is… – Egy lehetséges kapu a mindezeket teremtő és ajándékozó Istennel való személyes találkozásra való meghíváshoz.

Panoráma

A születésnapról így írt: „Auschwitzban töltöttem be a 17. életévemet 1944. július 3-án, kopaszon, rabruhában” – vallotta Schwarcz Ella, szatmárnémeti zsidólány. „Egy szép tavaszias, áprilisi délelőttön történt, talán húsvét körül. A ház előtt megállt egy szekér, durva kakastollas csendőrök jöttek a házba, és azt mondták: pakolni! Mindenki otthon volt, illetve otthon kellett lennünk, mert akkor már a mozgásszabadságunkat erősen korlátozták. Kétórányi időt kaptunk pakolásra, közben a csendőrök ott sétáltak le-fel körülöttünk. Durvák, gorombák voltak. Állandóan unszoltak bennünket. Féltünk tőlük” – emlékezett 1997 őszén Kardos Kálmán néhai hangversenymester özvegye. Akárcsak az a 18 863 deportált, itthon volt Szatmárnémetiben. Biztonságot és nyugalmat reméltek ők is, mint mindannyian, akik itthon vagyunk ebben a városban, ebben a megyében. „A deportálás utcánként történt. (…) A hangosbemondó ismertette az utcák szerinti beosztást. Volt olyan hét, hogy egy csoport indult, de volt olyan is, amikor kettő. Én az utolsó, a hatodik csoportban voltam. Május hatodikán történt, a zsidó pünkösd első napja volt. Összeszedtük a megmaradt holmikat. Csak ruháink voltak. Pokrócba csomagolva mindenki vitte a cuccát. Anyám cipelt, a bátyám cipelt, mindenikünk vitt valamit, aki csak képes volt rá. Szép tavaszi idő volt. Több ezren voltunk. A korabeli Báthory utca közepén, a mai nagypiac és a Szamos nyomda közötti területre hajtottak ki bennünket. Egy elegáns, fehér kesztyűs tiszt fellépett egy emelvényre, és tiszti becsületszavát adta, hogy nem lesz semmi bajunk, nem visznek ki bennünket az országból. Munkába megyünk. Majd megnyíltak a gettó kapui. A József főherceg utcán keresztül kijutottunk a támfalhoz, a kaszárnyánál. A Szamos partján mentünk a töltés mellett. A MÁV iskola (CFR) mögött, majd ahol most az úgynevezett székgyár van, aztán a strand előtt, a református temető, a status quo temető, az ortodox zsidó temető következett. A bányai úton az ablakokból kibámészkodók is fájdalmat okoztak. Voltak, akik azt kiabálták: »Azok jöjjenek vissza közületek, akiket én kereszteltem.« Sokan voltak olyanok is, akik sírtak, mások nem bírták elviselni a látványt, bezárták az ablakokat. A református és ortodox temető közötti sorompónál álltunk meg. Fáradtan érkeztünk. Letettük a csomagjainkat, majd odatolattak egy marhavagonokból álló szerelvényt a raktérhez. Betereltek bennünket az egyikbe” – idézte fel a fájó eseménysort Kardos Ella. Az első megálló Kassán volt. Kidobták a hullákat, aztán Auschwitzig meg sem álltak. „Itthon vagyok” – írja Ady. „Sehol máshol, csak itt”, és ha el kell menni, „majd visszatérek újra, s beszámolok a helynek, mely lelkem formálta.” 1944 tavaszán az itthon sem védte meg őket, mert zsidóknak tudták-vallották magukat, mert más templomban imádkoztak, mint akik soha sehol nem imádkoztak, mint akik vadásztak rájuk. Az itthonról eldeportáltak többsége azonban nem jöhetett haza, hogy beszámoljon a helynek, amely az ő lelküket formálta. Az ő lelkük Szatmárhoz formálódott. Közülük, akik még élnek, vagy az ő leszármazottaik ma is szatmáriaknak vallják magukat. Most, 2014 májusában, amikor a deportáltakra emlékezünk, két szatmári túlélőről tudunk: Steinberger Katalin (Szatmárnémetiben) és Zehavi Mirijám (Izraelben). formáló Szatmáron? A kérdésre Klein Elu válaszolt. „Karácsonykor a katolikusokkal együtt mentünk kántálni. Én csináltam meg a betlehemes játék díszleteit, kellékeit. Purimkor a keresztény barátaim felöltöztek női ruhába, úgy karneváloztunk, süteményt vittünk a keresztény barátainknak, szomszédoknak. A legszegényebb zsidó is vitte a süteményt keresztény szomszédjának. Húsvétkor viszont mi mentünk locsolni velük. A mi húsvétunkkor pászkát adtunk a keresztényeknek.” Ilyen volt az itt élő zsidók és keresztények lelke, ilyenné formálta a hely, ahol éltek. Ezért nem értették, ezért nem hitték, még a gettóban sem, még a marhavagonban sem, még a haláltáborokban sem azt, ami 1944-ben velük történt. Nem értették, mert tiszta és nyugodt volt a lelkiismeretük, hiszen itt születtek, itt tanultak, itt dolgoztak, itt hittek és itt temettek a többiekkel. Az itthon maradottak pedig bezárták az ajtókat, ablakokat. Bezáratta velük a félelem, mint a kommunista rendszerben. Akiket elvittek itthonról, korábban várost építettek, iparosítottak, tudományt fejlesztettek, kultúrát gazdagítottak, mert itthon voltak. Hol lehet jövőképe, biztonsága az embernek, ha nem a szülői házban, ha nem a szülővárosában, ha nem a szülőföldön – a felnevelőn, amely lelkét formálta. És akik a pokolból mégis hazajöttek, megálltak a kirabolt, szétdúlt szülői ház előtt. Egyedül maradtak a bánattal. A szívet-lelket eltorzító bánat ma is kíséri őket és unokáikat. Nem mondhatták el, mert nem tudták elmondani az elmondhatatlan gyalázatot, és nem tudták elmondani a végzetes csalódást, amit a szentből mostohává vált szülőföldtől kaptak. A szülőföldjéhez eddig hűséges zsidó már nem érezte az itthon biztonságát, továbbállt. Ismét bolygó zsidóvá vált. Volt, aki elment Palesztinába hazát alapítani, volt, aki elment hazát keresni. Mit tehettek az itthont veszítettek? A politikai szelek kicsavarták sorsukat az itthon karjaiból. A lélekformáló itthon ezekben a napokban emlékezik az elvittekre, a szenvedőkre, az elmenőkre. Szatmárnémeti velük, zsidó szabókkal, orvosokkal és ügyvédekkel, kereskedőkkel és iparosokkal, művészekkel és fi ákeresekkel volt igazán fejlődőképes, otthonos, sajátos lelkületű város. Ne feledjük, hogy ők is itt voltak, hogy elvitték őket innen, és erősen fogjuk meg egymás kezét, hogy többé soha senkit ne szakíthasson ki közülünk semmiféle gyalázatos ideológia. Rájuk, a kiszakítottakra emlékezik 2014. május 28-án a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége, a Szatmárnémeti Zsidó Hitközség és velük együtt mindazok, akiket emberségük, kultúrájuk, szatmári lelkük elvisz a déli 12 órakor kezdődő zarándoklattal összekötött emléktáblák avatására és emlékhangversenyre. 

Végzős kispapjaink

Barta Barnabás diakónus vagyok. A következő néhány sorban, a felkérésnek eleget téve, magamról fogok írni. Arról, hogy miként alakult az életem eddig, és milyen tervekkel indulok tovább, Isten kegyelmére bízva magam. Ahogy írtam, Barnabásnak hívnak, a Szatmár megyei Kaplonyban születtem 1989. február 8-án. A családom szép és nagy, szüleim öt gyermeknek adtak életet és neveltek fel. Három nővérem és egy bátyám van, akik megházasodtak és családot alapítottak, így már hat unokahúgom és egy unokaöcsém is van. Sok helyen el szoktam mondani, hogy ha szüleimmel, testvérimmel és azok családjaival összegyűlünk (ami nem ritka esemény), akkor 18-an vagyunk, amely szám a legszűkebb családot foglalja magában. Legyen hála Istennek érte! Ha tovább bővítem a kört, mondhatom, hogy a nagyobb családom a szülőfalum. Családomnak mondhatom, mivel benne nőttem fel, és nagyon sok olyan ember él ebben a faluban, akik eddigi életemet kitartóan végigkísérték imáikkal és támogatásaikkal. A jó Isten fi zesse meg nekik jóságukat és gondoskodásukat! Tanulmányaimat otthon kezdtem, és miután szülőfalumban a Kaplonyi Fényi István Általános Iskolában befejeztem az elemi és általános iskolát, Nagykárolyban folytattam tovább. 2003–2007 között diákja voltam a Kalazanczi Szent József Római Katolikus Teológiai Líceumnak, melynek befejeztével sikeresen érettségiztem. Ezután kértem felvételemet a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára és Papnevelő Intézetbe, ahol 2007 szeptemberében elkezdtem a papságra való készületet. Most, hét év távlatából viszszatekintve, könnyen mondhatná azt az ember, hogy nem is volt olyan nehéz a felkészülés, azonban nagyon nagy felelősséggel jár. Egy növekedésben és fejlődésben lévő fi - atal, egy rügyeket bontott és virágzásnak indult élet, ha a papi életformát választja, pontosabban ha meghívást kapott Istentől erre az életformára, ennek eléréséhez hét évet kell aktívan készülnie. Hat évet tölt el a szemináriumban, és ezek közé még egyet beékelve a pasztorációban, az úgynevezett gyakorlati évet. Ez rendben is van, de miben áll és miért fontos ez? A felkészülés a nevelésben áll, illetve inkább az önnevelésben. A hét év távlatából azt merem mondani, hogy fontos ez a felkészülés, nem is csak a magam érdekében, hanem főleg azoknak az embereknek az érdekében, akik közé küldeni fog a Gondviselés. Felkészületlenül, ami magába foglalja azt is, hogy nem tudok felelősséget vállalni embertársaimért, nem mehetek ki közéjük. Tehát itt már meg is van a lényege ennek a hétévi készülésnek: felelősségteljessé válni! Igaz, hogy szellemileg kellően felkészült, jól megtanított papokra van szükség, de mi történik, ha ez a szellemileg jól felkészült pap nem neveli önmagát az emberségre? A kérdésre tudnék egy választ, melyet Balás Béla kaposvári megyéspüspök fogalmazott meg a Szigorúan nyilvános című könyvében, és így hangzik: „Egy elfecsérelt kispapság után a szentelési oltár előtt nem leborulás történik, hanem valami tragikomikus leheveredés a puha szőnyegre, az eredmény pedig siralmas. »Koppány népe« nem kap új papot, csak egy »papoidot«, ártatlanok szenvednek majd egy papi szörnyszülöttől.” Ettől kell tehát óvakodni, hogy ne egy tudós szörnyszülöttet, hanem egy szellemileg is kellőképpen felkészült, de főleg emberséges lelkipásztort kapjon az együttérzésre és szeretetre éhes nép! Alapelvem tehát, hogy lelkipásztorokra van szükség, akik nem beszélnek el az igére szomjas nép feje fölött. Ferenc pápa a következőt mondta a hivatásról: „Egyetlen hivatás sem fakad önmagának és él önmagáért. A hivatás Isten szívéből forrásozik, a hűséges nép jó termőföldjében hajt ki, a testvéri szeretet megtapasztalásában”. Ez a hivatás csak akkor tud kihajtani, ha valóban elvetjük saját magunkat, életünket a „hűséges nép jó termőföldjében!” Eddigi életemért, ahogy alakult, hálás vagyok a menynyei Atyának! Ugyanakkor hálával tartozom szüleimnek, akik életet adtak nekem, felneveltek és támogattak, imádkoztak értem! Hálás vagyok, hogy ők a szüleim! Köszönet a testvéreimnek és a családomnak! Hálával tartozom ugyanakkor plébánosomnak, P. Tímár Asztriknak, aki mint jó atya kísérte és kíséri utamat! Köszönet egykori plébánosaimnak és azoknak a papoknak, akik az évek folyamán segítettek, bátorítottak. Köszönet és hála legyen minden jóakaratú embernek! Egyébként azért bátorkodtam itt köszönetet nyilvánítani, mert tudom, hogy sokan vannak olyanok, akik a háttérből imáikkal kísérik életemet és én nem is tudok róla! Az volt ezzel a célom, hogy hozzájuk is eljusson a hálám, a Vasárnap hetilap által. Zárszóul hadd álljon itt papi jelmondatom és néhány gondolat arról, hogy miért választottam: „Uram, a Te arcodat akarom keresni…” Mondhatom azt, hogy ezt tűztem ki „életprogramul” magamnak, ugyanakkor, ha méltó eszköznek talál, akkor másokat is segíthetek abban mint lelkipásztor, hogy meglássák az ő arcát. Ezt azért tartom fontosnak, mert ha mindenki az ő arcát keresi, akkor egy irányba tekintünk, és hiszem, hogy jó irányba tartunk! Ha mindenki az Úr arcát keresné, megszűnne a békétlenség és még sok megpróbáltatás, ami a világot sanyargatja. Kívánom, hogy minél többen tudjunk feltekinteni arra az arcra, amely szeretetével lehajolt hozzánk!

Egy falat a léleknek

• Folytatnám a megkezdett idézeteket a teljesség igénye nélkül. Úgy vélem, elég alkalmat ad az elgondolkodásra:

• „Ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél Dávid kulcsa van: Ismerem tetteidet. Nézd, ajtót nyitottam előtted… Bár nincs sok erőd, mégis megtartottad tanításomat, és nem tagadtad meg nevemet.

• Nézd, hozok néhányat, olyanokat, akik igaznak mondják magukat, noha nem azok, hanem hazugok. Kényszerítem őket, hogy jöjjenek, boruljanak lábad elé, és tudják meg, hogy téged szerettelek.

Útjelző

A megtérésnek mindig két dimenziója van. Az első dimenziót a rossz, a bűn elleni harc jelenti, és mindig egyfajta tisztulásnak felel meg: saját szívünkben kell munkálkodnunk, és ahhoz, hogy meggyógyuljunk, meg kell tisztulnunk, „méregteleníteni” kell magunkat. Ezt követően veheti kezdetét a második dimenzió, amely a megtérés, Isten felé fordulás jegyében megy végbe: növekedés a szeretetben, a hitben, a reményben, a békében, a jóságban, az irgalmasságban, a türelemben. Ez a második, a megtérésre irányuló dimenzió nem fejeződhet be itt a földön, hiszen mindig lehet „még jobban” szeretni, még jobban remélni, még több békességet szerezni: a megtérés tulajdonképpen egy kibontakozó „érési” folyamat, az égi szeretet vonzalmában való megújulás. Bárki, aki azt állítja, hogy eljutott a megtérésre, helyesebb lenne, ha így fejezné ki magát: Megkezdtem a hit, a megtérés felé vezető utamat, és elhatároztam, hogy ezt folytatni fogom. Megérintett az égi szeretet állandóan megújító vonzalma, és elindultam rajta. Példakép lehet számunkra a Szűzanya és Szent Pál apostol útja. Megtanulhatjuk, hogy a megtérés azt jelenti: „pályamódosítást” hajtunk végre, áthangoljuk a szívünket, és az egész életünket Istenre irányítjuk. Mint amikor valaki a napot keresi és hagyja, hogy a nap süssön rá. Mindennek megélése hatalmas küzdelmet jelent számunkra, de nekünk vállalnunk kell ezt a harcot, életfeladatot. A megtérés elhatározást és újrakezdést jelent. A megtérés csak személyes lehet, és erre akkor kerül sor, amikor elhatározom, hogy változtatok a saját magamhoz, másokhoz, életkörülményeimhez, sőt Istenhez fűződő viszonyomon. A személyes megtérés adomány, amelyet Isten kíván nyújtani nekünk, azonban olyan adomány, amelynek gyümölcsöztetéséhez a mi közreműködésünkre van szükség. Csak miután elkezd növekedni és tudatosulni bennünk az „érési folyamat”, az isteni szeretet, kezdjük komolyan megélni az életet. A megtérés átalakulás. Nem más, mint az Isten szeretetében való megérlelődésünk, átalakulásunk. Kérjük a Boldogságos Szűzanya és Szent Pál apostol közbenjárását, hogy tudatosuljon bennünk az isteni szeretetnek ezen titka, egyre inkább felszínre jussanak ezek a mély valóságok lelkünkből, átalakítsanak, és mindannyian átalakulva e szeretetben olyan életet éljünk és építsünk, amely tükrözni fogja azt, amit így fogalmaz meg a II. vatikáni zsinat: „Az Atya az önmagából fakadó szeretet.” Ez a szeretet érleljen mindnyájunkat az örök élet számára. „Különös dolog felszólítani valakit, aki alig ismeri magát, hogy szakadjon el önmagától és térjen meg Istenhez! Azt kell felszólítani erre, aki ismeri magát!” (Pascal)

Pitypang

Bak Sára rajza3. rész    

Copfmók udvari bolond Mozga lovag mögött jókedvűen dalolta torkaszakadtából nótája következő sorát: Én a búhúúúnaaak úúúúúútat adoooook… – Úgy búúúgat, mintha valami boci lenne, nem pedig valami bolond. – Néha az ember jól el kell nyújtsa azt a nótát, mert ha nem, úgy érzi, nem tágul ki eléggé a mellkasa. Oda gyűlnek össze a szomorúság madarak, s az egyik legjobb módja a szabadon eresztésüknek az éneklés. – Copfmók szomorú volt? De hát miért? Nem akart Mozga lovag kísérője lenni? – Nem tudom. Lehet, hogy szomorú volt, de az is lehet, csak ólálkodott körülötte a szomorúság s ezzel a bús nótával csapta be azt. Nem tudom, na, csak azt, hogy az emberek érzései eléggé kiszámíthatatlanok, egyik percben ezt érezzük, a másikban meg azt. – A szomorúság is érzés? – Igen. – És még mi érzés? – A harag, a düh, az öröm, a féltékenység, a hála, az irigység… – A szeretet is érzés? – Az is. – Akkor az is kiszámíthatatlan? – Nem hiszem. Talán ez az egyetlen, ami nem ilyen jövő-menő dolog. Tudod, mielőtt apukáddal megismerkedtünk, ő is szeretett egy másik nénit, én is szerettem egy másik bácsit. Egyszer azt mondta, hogy még mindig szereti azt a másik nénit, mert akit az ember egyszer megszeret, azt aztán mindig a szívében hordja, nem lehet csak úgy nem szeretni. Akkor ez nekem rosszul esett, mert azt hittem, hogy ha ő még mindig azt a másik nénit szereti, akkor engem biztosan nem is szeret. Ezért jó nagy irigység és féltékenység és hisztifelhő nőtt a homlokomra, egy darabig nem is láttam mást, csak ezt a felhőt. Aztán, amikor a felhő oszladozni kezdett, rájöttem, hogy hiszen én is szeretem továbbra is azt a bácsit, akivel apa előtt együtt éltem. Nem harag vagy bánat van a szívemben, ha rá gondolok, hanem szeretet és öröm, hogy ismerhettem őt. S attól még apát is szeretem. Sőt, mintha még erősebben tudnám őt szeretni így, hogy nem egyedül csak ő lakik a szívemben. – És aztán elmúlt a hisztid? – Az akkori el. Aztán jöttek másikak helyette. Aztán azok is elmúltak. – Apa pedig dulifuli. – Igen, hisztik, dulifulik. Mindenkinek vannak ilyen jövő-menő dolgai. – De a szeretet nem jövő-menő dolog. – Az nem. – Akkor jó. Folytasd a mesét. – De hol hagytuk abba? – Ott, hogy elindultak a palotába. Egy kicsit azért megtorpant Mozga lovag, amikor meglátta a lovat. Összeroskadva feküdt a csupasz padlón, éppen csak pihegett. De azért odament hozzá, leguggolt melléje, megsimogatta a fejét. Lehet, hogy mégiscsak bolondozott velem ez a bolond, gondolta szomorúan, hiszen ezt a szegény párát is mindjárt elviszi egy másik ló, a Szent Mihály lova, nemhogy ő vigyen el engem valahová, s nem is akárhová, hanem kiszabadítani Izge királykisassznyt a hétfejű sárkány karmaiból! – Ne légy bolond, – szólalt meg hirtelen Mozga lovag háta mögött Copfmók – itt bolonduljak meg ebben a szempercben, ha lóvá tettelek. Csak hajolj közel hozzá s nyisd ki jól a füled. Mozga lovag egészen közel hajolt a lóhoz, de nem hallott semmit. Aztán, hirtelen sugallattól vezérelve, rászorította arcát a ló fejére. S ekkor meghallotta a ló hangját, de nem nyihogott, hanem emberi nyelven azt mondta: – Hozd el a tüzet Hippi Apacstól. – Ki az a Hippi Apacs? – No, ezt egyszerre kérdeztétek, Mozga lovag a lótól, te pedig tőlem. – Hippi Apacs egy apacs, aki hippi, mint anya, kotyogott közbe apa. – Nem is vagyok hippi, soha nem is voltam. – Dehogynem! Nézd meg, hogy élsz! Neohippi vagy. Néztem, és kénytelen voltam látni is. – Ahhoz képest, hogy én hogy éltem, te hippi vagy, folytatta apa, kihasználva a beálló csendet és hogy nem védekezem. – De most már te is így élsz. – Most már igen. Ez azért egy kicsit felkavart, hogy vajon akkor mi most tényleg neohippik vagyunk? Lehet, hogy egy kicsit azok is vagyunk, törődtem bele és azon gondolkodtam, hogy akkor vajon Hippi Apacs a rokonunk-e. Mozga lovag ránézett Copfmókra. – El kell hoznunk a tüzet Hippi Apacstól. – Hűűű, – hűgetett Copfmók – a sárkányhoz szívesen elkísérlek, de Hippi Apacshoz nem. Oda menj egyedül! – Nem úgy van az, – ragadta meg Mozga lovag Copfmók vállát – ha egyszer a kísérőm vagy, mindenben a kísérőm vagy. – Ez így van? – Így! – felelte még határozottabban a lovag. – Nem is vagy te olyan bolond – vigyorgott Copfmók, – de hát én ezt mindig is tudtam. No, szedem a cókmókom, s indulhatunk is. Copfmók cókmókja egy likas lábasból, egy erősen foghíjas fésűből s egy törött tükörből állt. – Minek neked ez a lábas? – kérdezte meghökkenve Mozga lovag. – Hogy főzzünk benne paprikást, te nagyokos – felelte szemtelenül Copfmók. – Ha nem eszel, nem királykisasszonyokat mentesz, hanem éhen halsz, felkopik az állad, kipurcansz, elpatkolsz, kámpec… – Jól van, jól – vonta meg a vállát Mozga lovag–. A fésűt meg a tükröt már nem is kérdezem. – Nem baj, én attól még szívesen válaszolok. Azért, hogy legyen, amiben bámuljam magam, miközben a copfomat fésülöm. – Csakis. – vetette oda Mozga lovag félvállról, s nekiindult a Nagy Hegyeknek, ahol állítólag Hippi Apacs hippiskedett vagy apacsolt. Majd kiderül.

Hírek, hirdetések

Oláh Dénes a csíksomlyói pünkösdi búcsú szónoka

Mint ismeretes, június 6–9. között kerül sor a csíksomlyói pünkösdi búcsúra. Az elmúlt évtizedek hagyományának megfelelően az összmagyarságot megmozgató zarándoklat egyetlen meghívottja ebben az évben is az ünnepi szentmise szónoka lesz. A Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány elöljárósága idén Oláh Dénes Maros-Küküllő kerületi főesperest kérte fel erre a feladatra. Június 7-én, pünkösdszombaton az ünnepi búcsús szentmise fél 1-kor kezdődik a Kis- és Nagysomlyó-hegy közötti nyeregben található Hármashalom oltárnál. (Borsodi L. László ferences sajtóreferens)