Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Pitypang

Hűségesen újra és újra eljönnek a vasárnapok, Isten hűségének jeleként; visszatérnek akkor is, ha úgy tűnik, mi nem vagyunk jelen; visszatérnek, hogy a húsvétban élhessünk, s a feltámadt Jézussal találkozhassunk. Az őskeresztények ezért ismételték: „nem élhetünk anélkül, hogy ne találkoznánk a feltámadt Jézussal”. A vasárnapra is alkalmazhatnánk a mai hasonlatot a szőlőtőről és a vesszőkről: a vasárnap a szőlőtő, a hét többi napjai pedig a vesszők. A hét napjai gyümölcs nélkül maradnak, ha nem kelti életre őket az a lelkület, melyet a vasárnapi liturgia hordoz. Megmaradni a vasárnapban, vagyis szívünkben őrizni mindazt, amit látunk, hallunk és megélünk a szent liturgiában, annyi, mint gyümölcsözőbbé tenni a rákövetkező napokat.

Isten igéje kiemeli, mennyire szükséges, hogy Jézusban maradjunk. Ez a téma különösen kedves János apostolnak. Első levelében írja: Aki teljesíti parancsait, benne marad az Istenben, és az Isten is őbenne.

Jézus szavaiban különös változást veszünk észre. Nála a szőlőtő már nem Izrael, hanem ő maga: Én vagyok az igazi szőlőtő. Ezt korábban senki sem mondta. Hogy igazán megérthessük e szavakat, az utolsó vacsora összefüggésében kell értelmeznünk őket, hiszen Jézus akkor mondta ki ezt a mondatot. Aznap este hosszan beszélt a tanítványokhoz. Mondandója összetett, súlyos, olyan árnyalatokkal teli, melyek az élet utolsó pillanataira jellemzőek: valódi végrendelet. Első beszédében Jézus elmagyarázza, ki Isten népének valódi vezére. Azt mondja nekik: Én vagyok a jó pásztor. Majd rögtön utána, a második beszédben azt mondja: Én vagyok az igazi szőlőtő, s Atyám a szőlőműves. Jézus a szőlőtőhöz hasonlítja magát, és hangsúlyozza, hogy „ő az igazi szőlőtő”, megkülönböztetve magát a „hamis” szőlőtőtől.

A tanítványok a Mesterhez tartoznak, a szőlőtő szerves részei: nincs szőlőtő vessző nélkül, és nincsen vessző szőlőtő nélkül. A tanítványok kapcsolata Jézussal éppen olyan, mint a szőlőtőé és a vesszőé: lényegi és erős. Olyan kapcsolat, amely túlmutat a mi lelkiállapotunk szeszélyein, hullámhegyein és völgyein. A szőlőskert ősi bibliai jelképe új erővel jelenik meg. Jézussal a korábbinál tágasabb szőlőskert áll előttünk, melyet új életerő jár át, a szeretet, az agapé, Isten szeretete. Kirobbanó erejű ez a szeretet: sok gyümölcs terem általa. Jézus mondja: Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok. Az evangélium így folytatódik: Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam, azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még több teremjen. Igen, éppen azokat tisztítja meg, amelyek „gyümölcsöt hoznak”. Ezek azok a „tisztulások”, melyeket időről időre – ahogy a természeti életben is történik – végre kell hajtanunk azért, hogy „szeplőtelenek” maradjunk (Ef 5,27).

A lelki élet mindig valamilyen útvonal mentén halad, ha úgy vesszük, a lelki élet: növekedés. De sosem magától értetődő vagy természetes, és nem is egyirányú fejlődés. A növekedés tapasztalata mindannyiunk számára egyszerre gazdag jó gyümölcsökben, és jár együtt rossz érzésekkel, önző megszokásokkal, rideg és ellenséges viselkedéssel, rosszindulatú gondolatokkal, irigységgel, büszkeséggel… Íme, ahol szükséges metszeni, tisztogatni, és nem is egyszer, hiszen ezek az érzések folyvást előjönnek, meglehet, más és más módon és alakban. Nincs olyan életkor, amelyben ne lenne szükségünk változtatásra, javulásra, vagyis tisztító metszésre.

Ezek a vágások, ha néha mégoly fájdalmasak is, megtisztítják életünket, nagyobb frissességgel engedik áramolni bennünk Isten szeretetének életerejét. „Maradjatok hát bennem.” Ez a feltétele annak, hogy gyümölcsöt hozzunk, ne száradjunk el, ne vágjanak le és ne vessenek tűzre. Talán aznap este a tanítványok nem értették meg, talán azt kérdezgették: „Mit jelent, hogy maradjunk őbenne, aki elmegy?” Ám az igazság az, hogy Jézus megmutatta nekik az egyszerű utat, amelyen követni tudják; akkor maradnak benne, ha „a szavai bennünk maradnak”. Ezt az utat járta be édesanyja, Mária, aki „szívében őrizte mindezeket”. Az Isten igéje az igaz életerő, amely segít, hogy ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal.

Nektek, ministránsoknak is az a feladato­tok, hogy megmaradjatok Jézus szolgálatában nemcsak a vasárnapi oltárszolgálat során, hanem a hétköznapokban is, tettekre váltva tanítását, mely bőséges termést hoz életetekben. Vizsgáljuk felül szolgálatvégzésünk őszinteségét, komolyságát, környezetükre kiható tanúságtevő életvitelünket. Minden keresztény megvalósítandó feladata az Istenben való hitének gyökereztetése és a közösségre lépés a szeretet jegyében.