Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Panoráma

Körkérdésünkre érkezett az itt közreadott hozzászólás. Várjuk az olvasók véleményét is! 

„ég már a szekértábor is / remény sincs fölmentő seregre”
(Kányádi Sándor: Krónikás ének)

 Bár van rá példa, hogy a későbbi érvényesülés érdekében a szülő gyermekét román tannyelvű iskolába adja, Székelyföldön, Csíkszeredában a reális veszély nem ez. A magyar családok többsége, sőt a vegyes nemzetiségűek egy része is úgy gondolja: üdvös (kétnyelvűek esetében: egyik) anyanyelven, azaz magyarul tanulni, otthon lenni a magyar nyelvben, amely egyben a magyar kultúrában, hagyományban való (magabiztosabb) jártasságot is jelent(het)i, olyan alapot és közeget, amelyet jól ismerve könnyebben bejárhatók, megtanulhatók, elfogadhatók más nyelvek, kultúrák is. Bárcsak ez a fajta tudatos választás állna minden szülő döntése mögött, akik gyereküket magyar tannyelvű iskolába adják! Minden bizonnyal szép számban vannak ilyenek. Tapasztalatom szerint ezek a családok vannak többen, nem azok, akik a magyar tannyelvű iskola választásával egyszersmind azt is elvárják, sugallják, hogy magyar nyelv és irodalomból, rajzból, a magyarul tanulható történelemből, földrajzból vagy biológiából gyereküknek kötelező módon jó jegye legyen. Ez a mentalitás azért veszélyes, mert érzelmi dimenzióba helyezi a kérdést, s az derülhet ki: a tanár rossz magyar, osztályzataival akadályozza a magyar gyermeket és szülőt az érvényesülésben. Holott az igazi probléma az, hogy az ilyen magyar szülő nem tudatosította magában, s így nem taníthatta meg gyermekének sem, hogy magyar tannyelvű iskolába nem elég járni, ott tanulni nem külső elvárás teljesítése, nem valamiféle mártírgesztus gyakorlása, hanem olyan belső meggyőződés következménye, többlet, amelynek vállalása előbb-utóbb meghozza a minőséget. Ha meghozza! Természetesen az elszánt otthoni és az odaadó tanári, a következetes iskolai munka eredményeképpen. – És van, hogy meghozza: a diák, mire kikerül az iskolából, szert tett a (magyar) kultúrában való jártasságra, beszél románul, nyelvvizsgája van egy-két idegen nyelvből, tudja a fizikát, s aztán irány a nagyvilág. Képességeinek megfelelően tud elhelyezkedni, érdemei szerint érvényesül Bécsben, Londonban, Stockholmban, elvárásai szerint keres pénzt Budapesten, Münchenben, Párizsban. Ez rendben is van, megérdemli, hisz rádolgozott, de anélkül hogy transzilván kesergőbe fognék, netán a provincializmus eretnekségébe esnék, elméleti középiskola magyartanáraként azt tapasztalom: az utóbbi években nagymértékben külföldnek termelünk nyelvileg pallérozott, kulturált, az előjelek alapján majdani tehetséges szakembereket. Ami akár szakmai büszkeséggel is eltölthetne, ha látnám, hogy közben a gazdasági élet képviselői, a társadalom, a politikum is mindent megtesz azért, hogy itthon tartsa legjobbjainkat, egyebek mellett biztosítva azt is, hogy közvetve, hosszú távon még mindig beszéd tárgya lehessen a magyar nyelvű oktatás kérdése.

A helyi napilapban olvasom, gyermekhiány miatt osztályokat vontak össze az egyik Csíki-medencei faluban, a csíkszeredai – egyébként magyar tulajdonú – kenyérüzletben az eladó azt mondja az előttem állónak, nem érti, mit kér, a közalkalmazott nem beszéli az én nyelvemet, hát nekem kell megszólalnom az ő nyelvén, amelyet annak idején nem engedtek idegen, második nyelvként tanulnom az iskolában. És zajlik a hagymakupolás honfoglalás, míg a tömbmagyarság és a romániai magyar politikum egy része a jelenséggel mit sem törődve elégedetten simogatja látszatmagyarsága tele hasát. Még egy darabig. (És milyen nyelven tanul Svájcban, Németországban a magyar gyermek, akinek a szülei itthon anyanyelvükön tanulhattak? Ő mit fog tenni az anyanyelvű oktatásért ott és itt? Milyen európaiatlan, anakronisztikus kérdés?!)