Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Anya mesél

Gergőnek volt egy báránykája. Bidres-bodros. A báránykának volt egy aranyhangú csengője a nyakán. Az aranyhangú csengő aranyhangon csilingelt. Pitypang, a virágkislány az aranyhangú csingilingit szívesen hallgatta. De legalább olyan szívesen játszadozott Gergővel és a báránykával. Legszívesebben bújócskáztak.

Egyszer Pitypang lett a hunyó.

Gergő – uzsgyiii – gyorsan egy mogyoróbokor mögé gömbölyödött.

A bárányka – hóóórukk – belekapaszkodott egy napsugárba, és felszökött a magasba, egyenesen a Nap elé. A Nap mosolyogva nézte a játszadozókat. Azon sem csodálkozott, hogy a bárányka közben – csiribú-csiribá – bárányfelhővé változott.

A bárányfelhő-bárányka mosolyogva szólította meg a Szellőt:

– Szellő, kérlek, vigyél körös-körül, járjuk ketten körbe a Napot!

– Szívesen – susorázta a Szellő, s már bele is csimpaszkodott a bárányfelhő-bárány bidrébe-bodrába.

Nocsak, Pitypang odalenn mind kerülhette a mogyoróbokrot, mert Gergőn kívül ott senkit sem talált. Hanem a szigorú Szél észrevette, hogy a Szellő, vagyis az ő kisfia a bárányfelhővel sétálgat, ahelyett, hogy neki segítene. Például esőfelhőt hengergetni, a mogyoróbokrot jól megcibálni, fergeteges vihart varázsolni. Mérgében mindhármuk – a Nap, a Szellő és a bárányfelhő – elé zivatarfelhőt gomolyított. Csak úgy csűrte-csavarta – dirrr-durrr – a fákat, a mogyoróbokrot, mindent és mindenkit maga körül!

– Hanem ebből elég legyen! – Pitypang nem szerette a zivatart.

Gyorsan megkérte a Napot, hogy sugaraival döfködje serényen a zivatarfelhő hátát. A Nap szívesen segített: egykettőre olyan likacsos lett a zivatarfelhő, mint a szita.

Az esőcseppek pedig mind lepotyogtak a szomjas földre, és megöntözték a szomjas virágokat. Jól tették, hiszen ez a dolguk.

Közben kiderült az ég.

A bárányfelhő jól belecsimpaszkodott a legesleghosszabb napsugárba, és – hóóócsussz – Gergő mellé csusszant. Igazi varázslat volt, mert – csiribú-csiribá – visszaváltozott igazi báránykává. Még bidres-bodrosabb lett, mint azelőtt. Az aranycsengő pedig – csingilingi – vidáman csilingelt a nyakán.

Így volt, igaz se volt. Ha hiszed, jó, ha nem hiszed, menj és hallgasd meg a csingilingizést.

Pszt, ssss – hallod, milyen szép?