Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Végzős kispapjaink

A székely anyavárosban, Székelyudvarhelyen születtem 1986. október 9-én a család második gyermekeként. Sajnos bátyám két évvel előttem 4 hónapra született, és alig élt annyit, hogy a szülőorvos, saját neve után, Lászlónak megkeresztelje. Hálát adok Istennek érte, égi patrónusaim növelése végett.

Szüleim egyszerű munkásemberek, akiknek hatalmas hálával tartozom. Édesapám, Lőrincz kora gyerekkorom óta Magyarországon dolgozik áldozatosan, biztosítva számunkra a jólétet. Isten áldja meg áldozatos munkáját. Édesanyám háztartásbeliként fokozott figyelemmel és odaadással nevelt embert belőlem, beteg nagymamámmal együtt, aki az ő gondozására szorul. Áldozatos lemondásukat Isten jutalmazza meg százszorosan.

Hivatásom magva is hozzájuk kötődik, édesanyámhoz és anyai nagymamámhoz. Nem feledem soha, ahogy kezemet lefekvés előtt összefogva tanítgatott első imámra, és mondta velem. Oly kedves és közelálló ez az ima édesanyám miatt, hogy még ma is elimádkozom esténként, rágondolva, hálát adva érte, és hogy valójában a hit első hiteles tanúja volt számomra. Nagymamámnak sem tudok eléggé hálás lenni a hatalmas szeretete, gondoskodása, finom falatai, támogatása mellett „lövétei hite” átadása miatt, mivel, amint már említettem, édesanyám engem nevelve őt is gondozta, gondozza. Gyerekkoromban sok mesét mondott fáradhatatlanul. Amikor megszóltam, hogy azokat ismerem, bibliai történeteket mondott nekem, amiken mondhatni felnőttem, és nem feledte az imádságok megtanítását sem. Így édesapám távollétében két „édesanyám” volt, akik neveltek. Édesapám református, de soha nem volt gond otthon a vallásból. Sőt, mindig azt mondta nekem, hogy csak tegyek mindent úgy, ahogy mama mondja.

Hivatásom következő meghatározó személye Botár Gábor plébánosom. Új egyházközség alapító plébánosaként élő közösséget épített és vezet, aminek én is tagja lettem. Kisgyerekkoromban megszerettette velem az oltár szolgálatát, emberközelivé varázsolta a papságot. A plébániai közösség tagjaként kiemelten hálás vagyok plébánosom mellett Székely István kántor úrnak és Balázs Katalin sekrestyésnőnek. Minthogy a templom és a plébánia második otthonommá vált, hál’ Istennek elég hamar, úgy második családomként tekintek rájuk, plébánosomra, akit apám helyett apámként szerettem, a kántor úrra, aki példaadó, hiteles szolgálata és családja miatt egy ikon számomra. A sekrestyés néni kedvessége pedig mindig mosollyal tölti meg emlékeim.

 Hivatásom kirajzolódása viszont nem volt olyan egyszerű. Mindamellett, hogy mondhatni a templomban keltem és feküdtem, nem mindig akartam pap lenni. Középiskolai tanulmányaimat szülőváro­somban, a Tamási Áron Gimnázium matematika–informatika osztályában végeztem. Azzal a szándékkal mentem oda még kilencedikesként, hogy programozó legyek, és emellett az egyiptológián is gondolkodtam. Az Úr hívószavát nem sokkal bérmálkozásom előtt hallottam meg, és tisztázódott le így véglegesen pályaválasztásom, amiben szintén szerepe volt plébánosomnak.

Teológiai éveimet jelmondatom jegyében kezdtem el: „Pihentében is megáldja az Úr, akit szeret” (Zsolt 127,2b), amit középiskolai hittantanáromtól, László Attila szombatfalvi plébánostól kaptam. Ennek mélységét akkor még nem annyira értettem, de akkor is megnyugtatott. Az évek folyamán aztán megtapasztaltam, és még inkább hozzám nőtt e zsoltárvers valósága. Mindegyre ezt tapasztaltam meg, bármilyen megpróbáltatáson, nehézségen is mentem át, miután rá tudtam hagyatkozni az Atyára, elfogadni az akaratát, bízni szeretetében, elhinni, hogy bármi is történik, az a legjobb, ami akkor és ott velem történhet, és az ügy nemsokára meg is oldódott. Isten hatalmas gondviselését nap mint nap megtapasztaltam és tapasztalom, ami ily bizalmat szült bennem iránta. Olykor igaz, ez a mondat sokakban beképzeltségemet vagy lustaságomat fokozza, de akkor is teljes szívemből hiszem és vallom: „Pihentében is megáldja az Úr, akit szeret!”.

Hivatásom sokat tisztult és erősödött a tanulmányi és felkészülési éveim alatt. Igazán nehéz és partválasztó a 2. év volt, amikor úgy éreztem, hogy minden a nyakamba zúdul. Kéthónapnyi lelki szárazságot éltem át, aminek végén intézetünk volt spirituálisának, aki most is lelkivezetőm, Ilyés Zsolt atyának ezt elbeszéltem, kinek szavai most is bennem élnek, belém vésődtek: „Így hát érted, hogy a hit az kegyelem”. Hálás vagyok Istennek ezért a mély tapasztalatért, és a spiri atyának, aki végigkísért utamon, mert nélküle nagyon nehéz lett volna itt megmaradnom. Ez idén, itteni hiányában még nyilvánvalóbb.

Hálás vagyok elhunyt filozófiatanáromnak, Petrus Jäger atyának, aki németes precizitássál, eleganciával és kimértséggel óráin megváltoztatta gondolkodásmódomat. Igazságos, gerinces természete példaértékű számomra.

Nem tudok eléggé hálát adni Istennek gyakorlati éves tapasztalataimért és elöljáróimért, Keli atyának (Portik-Hegyi Kelemen) és Darvas-Kozma József esperes úrnak, akik igazi papi képet mutattak számomra.

Gyakorlati évem után az érsek atya beleegyezésével Loppianóba, a Fokoláre Lelkiségi Mozgalom modellvárosába, a papok és kispapok iskolájába mentem, hogy még jobban megismerjem a lelkiséget. Ezért elhunyt, boldog emlékű tanáromnak, Szaxi atyának (dr. Nagy József) vagyok nagyon hálás, aki által bepillantást nyerhettem a lelkiség életébe. Természetesen nem volt könnyű ezt az elhatározást meghozni, hiszen ez azzal járt, hogy a visszatérés után más évfolyamba kerültem, mint akikkel teológiai tanulmányaimat 2005-ben elkezdtem. De úgy éreztem, hogy ez akkor Isten akarata életemben. És örvendek, hogy ezt a lépést meg mertem hozni, mert ezáltal csak nyertem. Akkor is elmondtam mindenkinek, hogy nem hivatáskrízis vagy kétség miatt megyek oda, hanem tapasztalatszerzés végett, hogy jó pap lehessek. Nagyon szép, de nem mindig könnyű időszak az, viszont mindenkinek ajánlom. Az ottani tapasztalatok közül a legfontosabbak számomra: a szenvedés életet fakasztó ereje és a jelen pillanat megélése.

„Pihentében is megáldja az Úr, akit szeret!” Amilyen félelemmel jöttem vissza a mostani évfolyamomba amiatt, hogy hogyan fogadnak be, hogyan tudok beilleszkedni, olyan könnyen és zökkenőmentesen ment, alig megtapasztalható módon. Fiúk, köszönöm szépen, hogy befogadtatok!

Hálás köszönettel tartozom továbbá dr. Marton József egyetemi tanár úrnak okításáért és azért, hogy elvállalta a vizsgadolgozatra szánt témám kutatásának vezetését.

Hálámat szeretném kifejezni így a Teológián töltött évek végén az Intézetnek, mindenért, amivel hozzájárult testi, lelki, szellemi fejlődésemhez, hogy papként szolgálhassam hivatásomnak megfelelően Istent és embertársaimat.

Természetesen még nagyon sok mindenkinek hálás vagyok segítségéért, támogatásáért, amiért Isten áldása kövesse őket útjukon. Dicsőség értük az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen!