Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Kitekintő

Bergoglio bíboros gondolatai a mai egyház feladatairól 

A konklávét megelőző bíborosi tanácskozáson Buenos Aires érseke elmondta, milyen egyházra van szükség ma.

„A következő pápára úgy gondolok, mint olyan emberre, aki Jézus Krisztust szemlélve, Jézus Krisztust imádva segít az egyháznak, hogy kilépjen önmagából a létezés peremvidékei felé, segíti az egyházat abban, hogy termékeny édesanya legyen, aki az evangélium továbbadásának édes, lelkesítő örömében él.” – A konklávét megelőző bíborosi ülés során Bergoglio bíborosnak ezek a szavai állítólag különösen nagy hatással voltak hallgatóságára. Jaime Lucas Ortega y Alamino havannai bíborosnak köszönhetően nyilvánosságra került a beszéd. Ortega bíboros március 23-án a Havannában celebrált szentmisén mondta el először a történetet a pápai nuncius és a papi fogadalmát megújító havannai papság jelenlétében. A beszéd elhangzása után megkérdezte Bergoglio bíborostól, megvan-e írásban. Nem volt, másnapra azonban leírta neki. Ferenc pápa megválasztása után megerősítette, hogy közzéteheti hozzászólását. Ezt követően a Palabra Nueva internetes folyóiratban közzétette a beszédet és a havannai szentmise homíliáját.

Bergoglio bíboros beszéde négy részre tagolódott. Elsőként azt hangsúlyozta, hogy az evangelizáció apostoli buzgóságot igényel. Ki kell lépni önmagunkból és elindulni a peremvidékek felé, nemcsak földrajzi értelemben, hanem a létezés peremvidékei felé, a bűn, a fájdalom, az igazságtalanság, a tudatlanság, a vallási közömbösség, mindenféle nyomorúság felé. Ha az egyház nem lép ki önmagából, önmaga körül forog, megbetegszik.

Az egyházi intézményeket sújtó bajok abból fakadnak, hogy önmagát tekinti vonatkoztatási pontnak – ez „egyfajta teológiai nárcizmus”. A Jelenések könyvében Jézus az ajtóban áll és kopog. Olykor belülről kopogtat, hogy engedjük kimenni. Az öntükröző egyház viszont magába akarja zárni, nem engedi ki Jézust.

Beszéde harmadik részében elmondta: amikor az egyház önmaga tükre, önmagára vonatkoztat, akkor azt hiszi, saját magától fénylik. Ily módon fennáll a Henri de Lubac jezsuita teológus által spirituális világiasságnak nevezett probléma. Kétféle egyházról beszélt Bergoglio: az evangelizáló, önmagából kilépő; valamint a világias, önmagáért élő egyházról. Ezt követően mondta el, milyen pápát lát maga előtt. Nem magára gondolt, a pápaválasztó bíborosok a Szentlélek sugallatára azonban igen – zárja ismertetését az olasz Avvenirében Gianni Cardinale.

*

A 30 Giorni című olasz lap közölt egy 2007-es interjút Jorge Mario Bergoglio bíborossal a Latin-Amerikai Püspökök V. Közgyűlése után. Az interjú első részében Bergoglio bíboros a 2007 májusában Aparecidában megrendezett esemény három jellegzetességét emelte ki: az alulról fölfelé irányuló munkát, Isten népének egységét és a missziós lelkületet. Jorge Mario Bergoglio bíboros elmondta, hogy mindezt szerette volna Rómában a 2007. novemberi bíborosi konzisztóriumon előadni, ha egészségi állapota nem gátolta volna meg a részvételben. Hozzátett még két dolgot, amire ma egyre nagyobb szükség van: az irgalmat és az apostoli buzgóságot.

Mit jelentenek ezek Önnek?

Az apostoli buzgóság számomra magvetést jelent. Isten igéjének elhintését. Azt jelenti, hogy átadjuk annak a férfinak és annak a nőnek, akinek szól. Átadjuk az evangélium szépségét, a Jézussal való találkozás csodálatos élményét… A többit pedig a Szentlélekre bízzuk. Azt, hogy a mag kicsírázzon és termést hozzon, az Úr adja, mondja az evangélium.

Vagyis a küldetést a Szentlélek viszi végbe.

A régi teológusok a lelket vitorláshoz hasonlították; a Szentlélek a szél, amely a vitorlát fújja, és a hajót elindítja, a szél lökései és ereje a Lélek ajándékai. Hajtóereje, kegyelme nélkül nem haladnánk. A Szentlélek teszi lehetővé, hogy behatoljunk Isten misztériumába. Ő óv meg a gnosztikus egyháztól és az önmaga körül forgó egyháztól, amikor a küldetés felé vezet.

Ez azt is jelenti, hogy felülír minden funkcionalista megoldást, felállított tervet és pasztorális rendszert…

Nem mondtam, hogy a pasztorális rendszerek hasznavehetetlenek. Épp ellenkezőleg. Önmagában minden jó, ami Isten útjain vezet. Papjaimnak szoktam mondani: „Tegyetek meg mindent, amit kell – ismeritek lelkipásztori kötelességeiteket –, végezzétek el a rátok bízott feladatokat, s aztán hagyjátok nyitva az ajtót!” Vallásszociológusaink szerint egy plébánia hatóköre 600 méter sugarú. Buenos Airesben két plébánia között kb. kétezer méter a távolság. Mondtam hát a papoknak: „Ha tudtok, béreljetek egy garázst, és ha találtok egy lelkes világi keresztényt, küldjétek oda! Hadd legyen az ottani emberek között, tartson egy kis katekézist, sőt áldoztassa is meg őket, ha kérik.” Az egyik plébános megkérdezte: „De atyám, így az emberek nem fognak templomba jönni.” – „Miért – kérdeztem –, most jönnek?” – „Nem” – felelte. Hát akkor?! Önmagunkból kilépni azt is jelenti, hogy kilépünk megrögzött meggyőződéseink körüldeszkázott kertjéből, ha azok akadállyá válhatnak, ha elzárják a horizontot, amely Istené is.

Ez a világban élő keresztényekre is vonatkozik…

A klerikalizálásuk a probléma. A papok klerikalizálják a világiakat, a világiak pedig kérik, hogy klerikalizáljuk őket… Ez bűnös cinkosság. Gondoljunk arra, hogy maga a keresztség elegendő lehetne. A japán keresztény közösségekre gondolok, akik több mint kétszáz évig fennmaradtak papok nélkül. Amikor a misszionáriusok visszatértek, azt tapasztalták, hogy mind meg vannak keresztelve, egyházilag érvényes házasságban élnek, és halottaik katolikus temetésben részesültek. A hit csorbítatlan maradt a kegyelem ajándékai révén, amelyek örömtelivé tették azoknak a világi keresztényeknek az életét, akik csak a keresztségben részesültek, és apostoli küldetésüket csak a keresztség erejéből élték. Mernünk kell egyedül az ő gyengédségére hagyatkozni… Jónás számára minden világos volt. Tisztán látott Istennel kapcsolatban, világosan gondolkodott a jóról és a rosszról, arról, hogy mit cselekszik Isten, és mit akar, hogy ki hűséges a szövetséghez, és ki nem. Ismerte a jó prófétaság receptjét. Isten úgy tört be az életébe, mint az áradat. Elküldte Ninivébe. Ninive jelképezi az emberiségből mindazokat, akik elszakadtak, elvesztek, peremre szorultak. A kirekesztetteket, az elhagyatottakat. Jónás látta, hogy a feladata csupán annyi, hogy megmondja ezeknek az embereknek: Isten még mindig kitárt karral, türelmesen várja őket, hogy irgalmával meggyógyítsa és gyengédségével táplálja őket. Pusztán ezért küldte őt Isten. Ninivébe küldte, ám ő inkább az ellenkező irányba, Tarzisz felé menekült.

Menekült a nehéz küldetés elől…

Nem. Nem Ninivétől menekült, hanem Istennek a niniveiek iránti végtelen szeretete elől. Ez volt, ami nem illett a terveibe. Isten már eljött egyszer… „A többit majd én megoldom” – ezt mondta magában Jónás. A maga elképzelései szerint akart cselekedni, ő akarta irányítani az eseményeket. Konoksága miatt saját ítéletalkotási rendszere, előre meghatározott módszerei, erkölcsi vélekedései foglya lett. Olyan bizonyosságok szögesdrótjaival kerítette körül a lelkét, amelyek ahelyett, hogy szabadságot adtak volna Istennel, és megnyitották volna mások szélesebb körű szolgálatának horizontjait, végül süketté tették a szívét. Mennyire megkeményíti a szívet az elszigetelődött lelkiismeret! Jónás többé nem tudott róla, hogy Isten egy édesapa szívével szereti népét. […] Bizonyosságaink fallá válhatnak, börtönné, amely rabságban tartja a Szentlelket. Aki elszigeteli a lelkiismeretét Isten népének útjától, nem ismeri a Szentlélek örömét, amely a reményt élteti. Ez fenyegeti az elszigetelődött lelkiismeretet. Azokét, akik a maguk Tarziszának zárt világából panaszkodnak mindenre, vagy – mivel fenyegetve érzik önazonosságukat – csatákba bocsátkoznak, hogy aztán csak még önelégültebben, még inkább maguk körül forogjanak.

Mit tegyünk?

Ne azt nézzük az emberekben, hogy milyennek kellene lenniük, hanem hogy milyenek, és azt lássuk meg, amit kell. Előítéletek és receptek nélkül, viszont nagylelkű nyitottsággal. A sebekről, a gyarlóságról Isten szólt. Engedjük, hogy az Úr beszéljen… Abban a világban, ahol nem tudjuk elérni, hogy számítsanak a szavaink, egyedül az ő szerető, üdvözítő jelenléte számíthat. Az apostoli lelkesedés megújul, hogy tanúságot tegyen róla, aki kezdettől fogva szeretett minket.

Ön szerint mi a legrosszabb, ami az egyházzal történhet?

Az, amit De Lubac lelki elvilágiasodásnak nevez. Ez a legnagyobb veszély az egyház számára, számunkra, akik az egyházhoz tartozunk. De Lubac szerint ez „rosszabb, tragikusabb, mint a szégyenteljes lepra, amely a szabados életű pápák idejében torzította el a hőn szeretett jegyes arcát”. A lelki elvilágiasodás azt jelenti, hogy önmagunkat helyezzük a középpontba. Ezt tapasztalta Jézus a farizeusok között: ti, akik egymást dicsőítitek.