Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Könnyen és sokszor vesszük ajkunkra a szabadság szót, különösen március hónap táján: ünnepeljük, emlékezünk rá, dicsőítjük, követeljük…De mi közünk hozzá? Mi marad mindebből? Hogyan lesz a mienk? Egyáltalán: mire gondolunk, amikor „szabadságot” mondunk? Mennyire érezzük szabadnak magunkat? Mihez mérjük szabadságunkat?

„Amíg te is csak másnál szabadabb vagy / Te sem vagy még szabad, te is csak…/ Gyáva rab vagy”írja Heltai Jenő Szabadság című versében.

Amikor azonban azt tapasztalom: ma picit szabadabb vagyok, mint tegnap, és ez nem a külső körülményeim, hanem belső történések eredménye, az már a helyes, vágyott utat jelzi számomra. Ez a fajta szabadság a léleké, és végső soron ajándék, amelyet teremtettségünkkel, istengyermekségünk részeként kaptunk. Egész életünk választások sorozata: lemondunk-e ennek a kincsnek egy újabb darabkájáról, vagy próbálunk az elveszettből valamit újra kérni és befogadni. És erről (is) szól minden nagyböjt: hogy attól, aki egyedüli birtokosa és ajándékozója ennek a kincsnek, újra meg újra kérjük, figyelmünkkel, belső hozzáállásunkkal és gyakorlatainkkal pedig megnyíljunk a befogadására.

 

„Tudd meg, szabad csak az, akit / Szó nem butít, fény nem vakít, / Se rang, se kincs nem veszteget meg” – írja Heltai. Aki tehát Mesterét követve és egyedül belé kapaszkodva ellenáll (legalább olykor-olykor) a bír-, hatalom- és dicsőségvágy kísértésének.

Aki ráérzett a belső szabadság ízére és elindult az igazi kincsek felfedezésének útján, az megtanulja a teremtett dolgokat annyiban használni, amennyiben segítik őt és általa környezetét az evangéliumi értelemben vett teljes élet felé, és annyiban elengedni (bármily kedvesek, szépek és jók), amennyiben adott élethelyzetében gátolják őt ebben (gondoljunk csak Szent Ignác Vezérelv és alapigazság lelkigyakorlat-indító gondolatsorára). Örülni tud nekik, elfogadni és elengedni őket. Szíve hálával telik el.

Aki tudja, hogy szeretetből és szeretetre teremtetett, az – ismét Mesterének nyomába lépve – nem uralkodni, hanem szolgálni, nem leigázni, hanem felemelni akar. Életével igazolja, hogy Isten országa igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben, amint azt egyik taizéi dalban énekeljük.

A szabadság vándora tudja, ki ő: Isten gyermeke – és ez dicsőségből elég neki, ez elé semmi mást nem akar helyezni. Mer fényleni, mert tudja, csak továbbsugározza a Teremtő fényét, és nem válik a mások véleményének rabjává, hanem inkább félelmeivel való szembenezése és azoktól való elbúcsúzása révén, egyszerű létével is hozzájárul mások felszabadításához.

Miért ne indulhatnék el én is, mi is együtt, ma is, újra ezen az úton?