Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Feketevasárnap egy újabb lépést teszünk nagyböjti lelki utunkon, amikor fekete, illetve – főleg a II. vatikáni zsinat óta – lila lepellel takarják le a templomokban a feszületet. A középkori magyar nyelvterületen nemcsak a kereszteket, hanem a szobrokat is letakarták, s nemcsak a templomokban, hanem az akkor még családi „szentélyeket”, imasarkokat is magukban rejtő otthonokban, hogy a hívek az egyedül fontosra figyeljenek a nagyböjti előkészület utolsó szakaszában, sőt, a nagyhéten is. A nem ritkán drága ékkövekkel díszített keresztek letakarása a szenvedésre emlékezés napjaiban pedig szinte külön magyarázatot sem kér, annyira logikus. Innen a jobbára csak magyar nyelvterületen honos elnevezés.

Mivel a keresztek egész évben láthatók, ezzel az elfedéssel az évközi rutinból is ki akarták zökkenteni a szemlélőket, hogy az elfedés, eltűnés után még erőteljesebb legyen a nagypénteki Ecce lignum crucis, az üdvösség fája és a rajta függő Megváltó drámai, háromszoros felmutatása. „A letakarásnak van egy további, manapság elfeledett, vallástörténetileg azonban nagyon ősi és mélyen emberi oka, értelme” – magyarázza egyik cikkében Füzes Ádám liturgikus. „A szentet eltakarjuk, mert azt az emberi szem nem képes felfogni. Az ókori Kelet vallásaiban ugyanúgy megtaláljuk ezt a motívumot, mint az ószövetségi szent sátornál, Mózes elfödött arcánál, vagy pedig a templomi szentek szentjét takaró kárpitban. A liturgiában tudva-tudatlanul ma is megmaradt ez a cibóriumra akasztott vélum, a szentségi áldáskor használt vélum és egyes helyeken még a tabernákulum előtti fátyol használatában. A letakart kereszt jelzi, hogy alatta valami első látásra nem érthető, önmagán túlmutató jel, szentség van!”

Minden szentmisén a húsvéti misztériumot ünnepeljük, feketevasárnapon is, de közeledve a feltámadás nagy ünnepéhez, e külső jeleket – vagy azok hiányát – szemlélve jobban megérint bennünket az ezekkel a szimbólumokkal kifejezett belső tartalom. A szimbólumok használatához azonban aligha értett valaki jobban, mint maga Jézus, akit feketevasárnap evangéliumában az elhaló búzaszemről hallunk beszélni. A búzaszem elhalása az új élet elkezdődésének feltétele, s az „anya és tanítómester” egyház fekete lepleit látva még inkább értjük azt, amit hallunk: hogy ez a búzaszem maga az Úr, akit néhány napig a kereszten sem láthatunk.

A mai evangéliumból is kitűnik, s a szenvedéstörténet vérrel verejtékező, a keresztet magára vevő, s azon magasba emelt főszereplőjét megpillantva nincs már kétségünk: Jézus számára nem magabiztos diadalmenet a Golgotára vezető út, hanem félelemmel, fájdalommal, kétségekkel megélt önkiüresedés, s végül az Atya által véghezvitt diadal, Isten fájdalomtól átitatott műve a világért.

Feketevasárnap lepleit mai szemlélőként talán sokan nem értik, s a szenzációs árcsökkentéseket magával hozó Black Friday (fekete péntek) – kifejezésként, de jelenségként is – ma sokkal átütőbb, mégis próbáljunk ennek a sok évszázados jelképvilágnak a mélyére ásni, megtalálni a ma is aktuális üzenetét. Az elhaló, magát odaadó, s így termést hozó búzamag szavát.