A negyvennyolcas forradalom és szabadságharc eseményeinek könyvtárnyi irodalma van. A levéltári anyagok kutatása nyomán a történészek látják, hogy Európában 1848 forradalmi és polgári átalakulása nem érte váratlanul az egyházakat, ezen belül a magyar egyházat sem. A francia felvilágosodás és forradalom hatására Európában elterjedt az a felfogás, hogy a pap állami alkalmazott, a fennálló politikai-társadalmi rend tanítójaként tevékenykedik. Tehát az egyháznak egyszerre kellett harcolnia az állami beavatkozás és az elvilágiasodás ellen. Harmadik kihívásként pedig az egyházi közösségeken belüli reformmozgalmak is jelentkeztek. Hogy a kor püspökei lojálisak voltak a császárhoz mint magyar királyhoz, az természetes, hiszen a püspököket a király nevezte ki tisztségükbe. Ferenc Józsefet is apostoli királynak tekintették. Az erdélyi Fogarasi püspök ráadásul Ferdinánd nevelője volt, császárhűsége ezzel is megokolható. (Ld. Tamási Zsolt: Ínség és borzalom ’48-as események Alsó-Fehér-vármegyében. Keresztény Szó XI. évf. 2000/1.)
A kuruckodó erdélyiek protestáns zászlóvivőinek egyébként is könnyebb dolguk volt, hiszen itt a magyar lakosság többsége protestáns volt és a liberalizmushoz is közelebb állt. A konzervatívnak nevezett püspöki kar tapasztalatból tudta, hogy a királyi gyámkodás, a monarchikus felügyelet, a hatalom gyakori beleszólása az egyházi életbe eleve megköti a kezét, s gyakorlatilag nem volt olyan autonómiája, mint a protestáns gyülekezeteknek. A társadalmi folyamatok és a liberalizálódás tehát felkészületlenebbül érte a katolikus egyházat, mint a protestáns egyházakat. Ebből is érthető a püspöki kar egy részének meghasonlottsága, de semmiképp nem beszélhetünk árulásról vagy gyávaságról. Az egyház a forradalmat elsősorban mint gyászt, fájdalmat, szenvedést, elszegényedést, békétlenséget élte meg. (Marton József: Megalkuvók voltak-e ’48 püspökei. Keresztény Szó IX. évf. 1998/3.)