Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Vezércikk

Amikor egy-egy Keresztény Szót állítok össze, sok cikket, tanulmányt olvasok végig. Az írások egy részét szerzőik küldik szerkesztőségünknek, mert úgy gondolják, ide valók. Más szerzőket mi kérünk fel, írjanak egy adott témáról, ami a szakterületük része. Időnként tematikus számokat szerkesztünk, de legtöbbször hagyjuk, hogy az élet maga érintsen meg, sodorjon, alakítsa a lapot, azaz nem egy előre lerögzített elképzelésünkhöz ragaszkodunk, hanem az adott periódusban ezért vagy azért éppen aktuálisnak tűnő, közszájon forgó témákat részesítjük előnyben. A márciusi lapszám is ez utóbbi módon állt össze, különféle, fontos események margójára írott szövegek kerültek a laptestbe, és olyan aktualitások mögé próbáltunk nézni, amelyek a ma emberét éppen foglalkoztatják, a hírközlések, internetes bejegyzések és személyes beszélgetések nyomán ezek látszanak kiemelkedni. Így változatos tematika alakult, és a nagyböjtre hangoltan fogság, börtön, szenvedés áll a középpontban, illetve folytatjuk a muszlim–keresztény viszony felderítését, amely Európa jövője szempontjából ma sokakat foglalkoztat.

A lapba kerülő írásokat válogatva egy fiatal lány lelkesült szövegét is beválogattam: a még egyetemista szerző egy olvasmányélményét osztja meg, annak margójára született gondolatait. A kiváltó ok nem egy regény, nem valami népszerű, a fiatalok körében felkapott írás, hanem VI. Pápa pápa 1964. augusztus 6-ai, első enciklikája, az Ecclesiam suam című. Az a tény, hogy egy mai fiatal ilyet olvas, már önmagában megér egy vezércikket, de az, hogy erről mint kiemelkedő lelki és olvasmányélményéről még cikket is ír, rendhagyó. És rendhagyó az a lelki érettség is, amellyel ez a fiatal az immár szentté avatott pápa tanítását magára érti, feladatot olvas ki a sorokból, és azt a maga feladataként értelmezi.

Talán banálisnak gondolja a kedves olvasó mindezt, de hadd magyarázzam, miért érzem én ezt említésre, kiemelésre méltónak. Mert mi történik általában velünk? Nemigen olvasunk pápai hivatalos dokumentumokat, maximum a twitter-üzeneteket, hiszen azok rövidek, esetleg a szerdai katekéziseket, abból is a válogatott mondásokat. Ha a tanításra is figyelünk, akkor is inkább a negatív hangot halljuk meg, emeljük ki: milyen rossz a világ, az emberiség, mennyi fenyegetéssel teli a jelen és jövő, mi minden megbélyegzendő, elvetendő… És ezzel szemben mi milyen kiválóak vagy legalábbis jók, a jó oldalon állók vagyunk. Ha a kritikát észre is vesszük, azt úgy értelmezzük, hogy bizony mindazoknak szól, akik nem olyanok, mint mi, nem azt gondolják, érzik, teszik, mint mi – hiszen ők a rossz oldalon állnak. – Ezzel szemben egy mai fiatal csupa mosoly és pozitívum, a világban és az emberekben érzi a jóra való képességet, őt a pápai enciklika mély gondolatai önvizsgálatra vezetik. De nem ragad bele az önsajnálatba, amire – mondhatjuk az általánosításokat árnyalatok nélkül alkalmazókkal együtt – népünk oly nagyon hajlamos. Azonnal pozitív üzemmódra kapcsol, az önkritika gyakorlása arra vezeti, hogy feladatot keressen és találjon, abba örömmel vesse bele magát.

Mindez tökéletes nagyböjti csomag – mindannyiunknak. A feladat pedig, amit ez a szerző kijelöl magának, a párbeszéd. Nem csak a jókkal. Ahogyan Ferenc pápa, VI. Pál és közvetlen elődje, XXIII. János is minden jó szándékú embert, nem csak a keresztényeket szólítja meg; a párbeszédet az egyházon belül, de nem csak ott, hanem az egész kortárs emberiséggel szorgalmazza. Azt mondja ugyanis, az emberiség békéjének szolgálata nemcsak abból áll, hogy el kell vetnünk a nézeteltérések erőszak és háború útján való „föloldását”, hanem hogy közelebb hozzuk az igazságosság és a béke által a Krisztus hirdette országot.
A Krisztussal megélt személyes kapcsolat a hatalmi ábrándok elutasítását jelenti, lemondást a felsőbbségi tudatról. Aki leszáll a piedesztálról, immár maga is sáros, poros, sőt, bűnös, ezért nem ítél el senkit, hanem az egész parányi részének tudva magát szeretettel és alázattal fordul másokhoz, remélve, hogy nemcsak ő adhat, hanem maga is tanulhat valamit a másiktól a párbeszéd során.

 

VI. Pál az egyház megújulásáról beszél, amikhez szükséges a tagok és az intézmény belső megújulása, állandó megtérése. „VI. Pál dialóguson nemcsak a nézetek kicserélését érti, hanem belső magatartást is”, mondja erről a Katolikus Lexikon. Mindezt érti, érzi egy mai fiatal, sőt, tettekre indítja, nem csak beszél róla. Ez tehát az a nagyböjti program, ami én a munkám során, szerkesztés közben magamnak megfogalmaztam. S mivel a párbeszéd feladat, az egyház s benne az egyén feladata, megosztom ezt önökkel, olvasókkal. Hiszen a párbeszéd kölcsönös kommunikáció, amelynek során az egyház és a keresztény egyén is gazdagodhat szellemileg, lelkileg.