Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Szeretem a templomot, tiszta, szakrális voltát. Meg az orgona hangját, amely mintha súlyt adna az éneknek, fohásznak, mintha maga a bizonyság volna: itt most jelen van és meghallgat Isten. És a harangszót is, a delet jelző vagy az istentiszteletre, vecsernyére hívót. Biztonságot áraszt, jelzi, hogy otthon és együtt vagyunk.

Ugyanakkor érzem, hogy a templom csendje, a szentség jelenléte nyújtja a legigazibb otthont számomra. Van, aki a templomot csak megnézi, mert építészeti remekmű, mások a kórusénekeket szeretik. Sokan Istennel kívánnak találkozni, van, aki a csendre figyel. „Uram, szeretem a házad ékességét, az oszlopok közt meghúzódó csendet, a hallgatag, a mély beszédű békét… Szívem elfogja hódoló alázat és meghatódott, melyről buzgó hála: Uram, szerettem, szeretem a házad!” (Székely László) Keressük azokat a helyeket, ahol közel érezzük magunkat Istenhez. Keressük Isten közelségének a bizonyosságát. Ez a vágy folytatódik bennünk a kezdetektől a mai napig. A csend hozzásegít mindannyiunkat ahhoz, hogy elmélyítsük személyes kapcsolatunkat az élő, szerető és irgalmas Istennel. A Szentírásból tudjuk, hogy Jézus rendszeresen elvonult imádkozni, hogy az Atyával való kapcsolatát megerősítse, élővé tegye.

A sok profán hely mellett szükség van a szent térre. Örvendetes, hogy az emberek tudatában vannak annak, hogy a templomra nagy szükség van. A templom kövei is akkor lesznek élővé, ha a benne lévő emberek Istent kereső szívvel, ráfigyelő szemekkel érkeznek oda, és nem szűnnek meg dicséretet mondani neki.

Már gyermekkoromban szerettem templomba járni, kedveltem az ott uralkodó, meghitt csendet. Igen: a templom csendje sokszor lehet menedékünk. Ott feloldódnak nehéz gondolataink, bajaink. Hányszor térdepelünk szorongatásaink közepette egy templomban, kapcsolatba kerülve Istennel, aki támogató szeretetével átöleli, felgyullasztja szívünket, és megtisztít minden sötétségtől, amely árnyékot vet lelkünkre, egy-egy nap nehézségei, megpróbáltatásai során. Jelen lenni, igazán ott lenni, ahol Isten van, felemelő érzés.

Lelki identitásomhoz szervesen hozzátartozott falunk kis imaháza, amit a nagy templom felépítése előtt használtunk. Kislányként gyakran gyönyörködtem, sokat néztem az oltárképet, amely Mária mennybemenetelét ábrázolta. Isten jelenléte hatalmas békével, szavakba nem önthető örömmel tölt el és erőt ad időskorban is a hétköznapokhoz. Imádság közben, mikor csendben ott vagyok gondolatban nála, ott vannak azok is, akiket életem során szerettem, szívembe zártam és imádkozhatom értük. Isten megtapasztalása győzött meg, hogy mindig keressem az ilyen imaalkalmakat, és ne engedjem, hogy bármi is elszakítson ettől a végtelen szeretettől. Ez hatalmas erőforrás számomra, s én közben semmit nem teszek, csak egyszerűen szemlélem, amit ő rajtam keresztül véghezvisz.

Anthony de Mello írja le A csend szava – Egy perc bölcsesség című könyvében a következő kis történetet:

A tanítványok, akik azt akarták tudni a Mestertől, miféle meditációt végez reggelenként a kertben, így válaszolt:

– Mikor figyelmesen nézem a rózsákat, akkor teljes virágzásában látom.

– De miért kell annyira figyelni?

– Mert máskülönben nem a rózsákat látja az ember, hanem a saját előre gyártott gondolatát a bokorról.