Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek.

(Lk 2,10)

Közlemény

A Vasárnap újság online változata 2017 januárjától a romkat.ro online portálon érhető el. Az archívum elérhető továbbra is ezen az oldalon.

Panoráma


Február 28., délután háromnegyed 5. Egy kívülálló szemével tekintve bizonyára normális munkanap látszatát kelti minden. Kollégáimmal együtt mindannyian munkahelyünkön ülünk, irodai asztalunknál, számítógépünk előtt. Valójában mindannyian a CTV, a Centro Televisio Vaticano élő közvetítését követjük, amely hol a San Damaso udvaron felsorakozott svájci gárdát, hol a vatikáni kertek sarkában várakozó helikoptert mutatja.

Nehezen megfogalmazható és még nehezebben kifejezhető érzéssel nézem a képernyőt. XVI. Benedek pápa hamarosan Castel Gandolfóba távozik, és alig három óra múlva Szent Péter széke üres lesz. Ugyanakkor önkéntelenül is arra gondolok, amit a szentatya mondott a tegnapi nyilvános kihallgatáson: az egyház bárkája nem az enyém, nem a miénk, hanem Krisztusé, és ő nem hagyja elsüllyedni.


Az online vatikáni élő közvetítéshez hat nyelv közül választhatom ki a kommentárt. A hetediket választom: nem szeretnék semmiféle magyarázatot hallani. Egyszerűen csak nézni akarom. Egyszerűen csak követni. Egyszerűen csak a kamerák által felvett háttérzajjal, a helikopter zúgásával. Nem kérek magyarázatokat…

Megjelenik a szentatya. Elköszön. A helikopterhez kísérik. Beszáll. A gép lassan felemelkedik. Felállok a képernyő elől, kihajolok az ablakon, a Szent Péter-bazilika irányába nézek. Akárcsak kollégáim. Egyszer csak a Szent Péter-bazilika kupolája mellett feltűnik a helikopter. Lassú kört ír le, egy időre eltűnik a szemem elől. Alacsonyan repül, az épületek eltakarják. Csak találgatom, merre tarthat, hiszen nem tudom eldönteni, hogy amit hallok, az melyik helikopter hangja. Lehet a rendőrség vagy a tévé helikoptere is. Teljesen váratlanul a szemközti épület fölött előbukkan a helikopter. Keresztben repül át a Via della Conciliazione fölött, szinte fölöttem. Spontán lendül a kezem, de mire integethetnék, már el is tűnik. A meghatottságot, a szív megdobbanását közhelynek s szinte nem illőnek érzem. Talán soha nem sikerül megfogalmaznom, hogy mit érzek.

Visszasietek a számítógép képernyője elé, végigkísérem a szentatyát, amint átrepül a Capitolium, a Colosseum, Róma fölött, elhalad a ciampinói reptér mellett, és leszáll Castel Gandolfóban. Megilletődve hallgatom végig pápaként mondott utolsó beszédét, s a székből felállva fogadom az áldást, amelynek elején talán első ízben botlott meg XVI. Benedek nyelve közel nyolcéves pápasága alatt.

Folytatom munkámat. Az élet nem áll meg, nekem s társaimnak ma is éppúgy este 7-ig kell dolgoznunk, mintha mi sem történt volna. Az „emeritus pápa” pedig a továbbiakban is elkísér – ezek utolsó nyilvános szavai – „szívével, szeretetével, imájával, elmélkedésével”.