Nem véletlenül vettem kölcsön H. G. Wellstől a címet. Könyve mondandója félelmetesen ráillik korunkra, mindennapjainkra! Ezt az új világot – a miénket – a féktelen tülekedés, az embernek saját embertársa általi legázolása, a felszínesség, a „minden a látszat” jelszavának való megfelelési kényszer jellemzi. Nem az a lényeg, hogy mi lakozik lelkünkben – ezt egyszerűen szentimentális ömlengésnek tartják nagyon sokan –, hanem az, hogy kívülről minek és kinek látszunk, még pontosabban minek tudjuk „eladni” magunkat.
Korunkban az „övön aluli percemberkék” a hangadók, akiket csakis a pillanatnyilag várható eredmény, haszon érdekel, s ezért képesek akár embertársaikon is keresztülgázolni. Az írott és elektronikus sajtó legnagyobb része mind azt sugallja: „valósítsd meg önmagad” – az egyén mindenáron való boldogulását hirdetik. Mai korunk félelmetes analógiát mutat az antik Rómával, amikor elszabadult a pokol, elmebajos, magukat „isteni költőnek” tituláló császárok saját „imágójuk” mentése végett több száz és ezer keresztényt dobtak a cirkuszok arénáiban randalírozó, kiéheztetett oroszlánok elé. S a nép, az eltunyult, elkorcsosult lelkű nép hálásan tapsolt. Főleg ha előtte vagy utána enni és inni adta neki. Panem et circenses.